Tandari Éva:A Csönd Szigete vár...

A Csönd szigete az én kis otthonom.
Itt béke van! Jöjj el,ha elfáradtál nagyon.
Itt elkerülheted a rohanó világ zaját.
Elfeledheted az Idő vad rohamát.

Itt nem kérdez senki,hát nem kell,hogy felelj.
És nem kell,hogy "Jó" légy,hogy magadra ügyelj.
Az sem kell,hogy köszönj:csak jöjj be,és pihenj!
Hogy erőd legyen küzdeni,ha már muszáj,hogy menj.

Az Élet egy küzdőtér,hol vad harcok dúlnak.
Hol döntő szerepe van minden órának,és napnak.

Köszönöm a hitet, mit szívembe ültettél,
Köszönöm a reményt, hogy mindig van új esély,
Köszönöm, hogy TE vagy maga a SZERETET,
Ki szent Fiában engem oly nagyon szeretett.

Oly nagyon szeretett, hogy meg is halt érettem,
Megváltva a kereszten elveszett életem,
Életem, mi nélküled semmit sem ér,
De veled mindennap felragyog a remény.

Felragyog a remény, hogy talán ma sikerül,
És nem az óemberem kerekedik felül,
Sikerül legyőznöm veled minden rosszat,
Mi szeretteimnek fájdalmat okozhat.

Legkedvesebb évszakom a nyár. Az ahhoz fűződő szeretetemnek alapja gyermekkoromba gyökerezik, amelynek a hosszú nyári vakációk, a strandolás, a napsütés, a késő naplemente és még sok mókás dolog a mozzanata. Az őszre eddig sem néztem rossz szemmel, de az iskolakezdés, amikor is közel egy méter hossznyi gyermekként a földet surló kardvirággal köszöntöttük a tanító nénit a tanévnyitó napján, mély nyomot hagytak bennem. S még ennek a hát, mondjuk a lebiggyesztett szájaszélét- érzésnek további kiindulója a rossz idő, a sár, a reggeli korán kelés, a sorra következő házi feladatok, stb.

Apa és fia egy festmény, a Guernica előtt állt. A kép rémületbe ejtette a  srácot, aki előbb csak elfehéredett, utóbb csendesen sírva fakadt. Az apa látta a történteket, de meg se moccant - háta mögött fejcsóválva súgtak össze az öregasszonyok. Nem sok idő kellett, hogy egyikük fogadatlan 
prókátorrá váljon: a nő nagymamás gügyögéssel, csokoládéval a kezében indult megvigasztalni a gyermeket, de az erő, ami a férfi tekintetéből vágódott felé, úgy sodorta el, mint száraz levelet a viharos őszi szél.

 Történet egy asszonyról, akinek halálra ítélték a fiát.  Amikor az édesanyja meghallotta a halálos ítéletet, így  mondta, ha mindenen keresztül  is kell mennie, elmegy a  királyhoz, kegyelmet kérni fia számára.

 Nem tudta megállítani senki, neki menni kellett és odaborult  a király elé és azt mondta: - Király kegyelmezz a fiamnak! 
 A király kemény tekintet nézett rá. 
 - A fiad vétkezett. Bűnös, és a megérdemelt ítéletet végre  kell hajtani.

„Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” 1Kor 6:12 Arra ébredt, hogy köhög kegyetlenül. Valahol mélyen, belül fuldoklott, alig kapott levegőt, de tudta – vagy legalábbis remélte-, hogy pár perc és elmúlik. Az újabb rohamok rázták a testét és úgy érezte, fáj a tüdeje. „Képtelenség”- gondolta. Majd előkereste a cigarettásdobozt. Minden mozdulata kész rituálé volt, amit évtizedek óta mindig ugyanúgy végzett el.

Bizonytalanság, rettegés, depresszió: ezek a szavak jellemzik a legjobban a 21. század társadalmát. Ebben a pillanatban is ezreket sújtanak próbák és nehézségek, s milliók válnak erőtelen, reménytelen emberekké. Így néz ki társadalmunk röntgenképe. Az Élet Kenyere azonban igazi erővel ruházza fel a belső embert, és napjainkban is rendkívül értékes az őt elfogadók részére, akik az élet és bölcsesség forrásának tartják. E szöveg szépsége rejtve maradhat, ha az értelem nem kezd elmélkedni róla.

 Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

 

„Ha lehetséges, a mennyire rajtatok áll, minden emberrel békességesen éljetek.”
(Rómabeliekhez írt levél 12. fejezet 18. vers)

Mióta ősszüleink szakítottak a tiltott fáról, a béke elérhetetlen távolságra került tőlünk. Nincs olyan másodperc a földön, hogy ne történne valami szörnyűség, tragédia, mely után ne merülne fel újra és újra a kérdés: Miért kell ennek így lenni? Miért nem tudunk békében élni? Miért, miért…?

Milyen jó lenne, ha nem lennénk kitéve mások szeszélyének.

 

Élt egyszer egy egyszerű, szegény ember. Esténként, a kemény munka után fáradtan és rosszkedvűen tért haza.
Árgus szemekkel figyelte az elrobogó kocsibakban és a bárok asztalainál ülő embereket.
- Azoknak persze jól megy - morogta magában, és közben lelkében úgy össze volt nyomódva, mint a szőlőfürt a présben… Nekik minden rózsás és élvezetes. Bárcsak õk hordanák az én keresztemet!
Az Isten mindig nagy türelemmel hallgatta a szegény ember panaszát.