Bízd rá magad, csak úgy, mint ezelőtt!
Újra kínál kegyelmet meg erőt.
Életed a kezébe veszi Ő:
Krisztusra nézz! Krisztusban a jövő!

Egy nap = ezer esztendő!
Egy nap... észrevétlen elsuhanó!
Nálunk semmibevetten tovaszállhat.
S ezer esztendő nálad!
Milyen egészen másképp járhat
isteni órád, Örökkévaló!

Ha te így méred időnk, életünk,
milyen súlya van minden pillanatnak!
Pillanatok éveket jelenthetnek.
Évek pillanattá zsugorodhatnak.
S mindegyikért felelősségre vonsz,
amikor számot vetsz velünk.

Egy nap = ezer esztendő!
Szívünkbe ezt a titkot mélyen írd be!
Segélj belesimulni terveidbe,
érezni súlyát minden pillanatnak!

Havas karácsonyeste volt. A meleg házban vidáman ragyogtak a karácsonyfa fényei, alatta ott sorakozott tucatnyi ajándék.
Az anya és a gyerekek ünneplőbe öltözve készülődtek a templomba.

Hat évvel ezelőtt, december 24-én be kellett mennem dolgozni.
Ahelyett, hogy a Karácsony estét a feleségemmel és a kislányommal otthon töltöttem volna, a börtönben az igazgatói teendőimmel voltam elfoglalva.

Másnap reggel a börtönből kijövet a munka után hazasiettem.
A csípős hidegben az utcán egy kislányt láttam, aki vékony ruhában harisnya nélkül, lyukas cipőben volt felöltözve.
A kislány a kezében egy toalett papírba csavart kis csomagot tartott. Azon gondolkodtam, hogy ki lehet ez a kis teremtés, de a fáradság miatt nem álltam meg érdeklődni, hanem inkább továbbsiettem.

Aranyosi Ervin: Karácsony előtt…

Bejárhatsz áruházat, boltot,
de kapni ott, ezt nem lehet.
Oly különleges, szép ajándék,
a szívből jövő szeretet.

Kifogyhatatlan, örök forrás,
ott ered szívünk rejtekén.
Csak hagyni kéne szétáradni,
- ömöljön szét a földtekén!

Hidd el, sosem fog hiányozni,
sosem fogy el! – Sőt, visszatér!
S úgy gyógyít testet, s minden szervet,
mint megújult, tiszta vér.

Két dolog van csak, ami árthat,
a rossz szándék, s a félelem.

A kis csillag a milliárdnyi többi között állt fenn az égen. Végtelenül messzi kis fehér pont volt csupán. Senki sem vette észre – éppen ez volt bánata. Hajnalban nem az ő fénye világított a legerősebben, nem ő volt az Esthajnalcsillag. A Nagy Medve sem ő volt, de még csak a gyeplő sem a Göncölszekér rúdjánál.

Amikor látta, hogy a betlehemi istálló feletti csillag milyen erősen fénylik, ezt gondolta: – Én is szeretnék egyszer így világítani

Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörü Tél!

S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szivét.

Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csufolva néznek
a karácsonyi csillagok.

Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ő az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petroleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
az örök épitők acélos vidámsága.

Kékesszürke égbolt őrzi a sötétet,
a lámpák sem égnek már,
e hajnali sötétben vakon
botorkálva nézem, hova lépek.
Csoszogás a jégen, levegő bent reked,
küzdve, dermedve feszülök
neki a télnek, s kieresztem a levegőt,
mikor a megállóba érek.
Keleten már mintha angyalkéz
simította volna végig az égalját
rózsaszín selyemmel, csak ámulok...
s a szépség egyre, egyre csak terjed.
Buszból nézem végig a Nap diadalát -
először hajszálvékony narancsos ív,
majd egyre szélesebb a sáv s a világosság;
a sötétség szégyenlősen megadja magát,
háttérbe szorul, s egyre dicsőbb a fény, uralmát
a téli Nap fenségesen veszi át,
s hirdeti homály feletti örök diadalát.

Télre gondol már a szürke, hideg lomb
vágy nélkül int búcsút a derűs létnek
s édes emlékét őrzi még a vén domb
az ősznek, mely feszült a dús fényben.

Szikrázik még a csoda végső fénye
a kihűlt avar csókolja a földet
végső napokban a táj borul térdre
csak térhessen újra anyai ölbe.

Bolyong még néhány langyos őszi utca
apró tengelice még dalol s remél
de a hajnal már jégverembe bújva
s az ég lassan álom haváról regél.