Húsvéti reggel
tavaszi kedvvel
zeng a berekben:
Feltámadott!

Egei kéklik,
szelei végig –
zúgják az erdőn:
Feltámadott!

Dongói dongják,
méhei zsongják,
kórusban mondják:
Feltámadott!

Lepkéi írják,
bimbói nyílják,
fűből virítják:
Feltámadott!

Égi madárkák
dalolva szántják
az új barázdát:
Feltámadott!

Tavasz van íme,
hatalmas ige
zuhog a szívre;
Feltámadott!

Füle Lajos

Krisztus feltámadt!
Valóban feltámadt!
– hirdetik a sírnál járt asszonyok.
De a tanítványok hitetlenül
bezárkóznak.

Zárt ajtók mögött idézgetik
emlékeiket, csalódásaikat.

Vádolják Istent,
nem csalta-e meg
saját magát és barátait?
Nem tette-e őket nevetségessé
mindenki előtt?

Vádolják a népet:
hogyan ujjongott feléje,
elfogadta segítségét,
hallgatta igéit,
aztán halálra ítélte.

Vádolják önmagukat:
Nem hagyták-e el Őt
gyáván a bajban?!

eruzsálem felett a nap megáll
meghökkenve, földi fénytől vakon:
pálmák bókolnak, lomb-eső hull,
s könny harmatoz hosszú szakállakon.

Minden arc fénylő, elragadtatott.
Hozsánna száll ujjongva szerteszét.
Száz anya áll az út kétoldalán,
feje fölé emelve kisdedét.

A nap csak ámul, szemének se hisz,
és keresi, kit ünnepel a nép?
Nem lát mást, csak egy szelíd alakot,
s egy szamarat, mely bólogatva lép.

Nincs pompa, nincs ékes királyi dísz,
így vonul a szegények Mestere.

Az ünnepek Jézus életének epizódjait dolgozzák fel mindmáig, s ezekre már az őskeresztények is közösségben emlékeztek. A különösen fontos eseményekből éves menetrend, vallási naptár alakult ki a keresztények számára, amelyben Jézus kereszthalálának időpontja a húsvét ünnepkörét határozta meg. Virágvasárnap húsvét vasárnapját előzi meg egy héttel - fejtegette Tarjányi Béla.

Virágvasárnap a bűnbánatot jelentő nagyböjti időszak utolsó vasárnapja, amivel a kereszténység azt ünnepli, hogy Jézus bevonult Jeruzsálembe, amikor egyébként is zarándokok töltötték meg a várost.

A házak és a lelkek csendje jön,
A béke száll nagy, szürke lepedőn.

Bús táj fölött, bárányfelhők alatt
Ezüstöt önt az estbe a harang.

Ballag a nyáj, elbődül boldogan,
Már minden lélek s kapu tárva van.

A mezőkről az illat lopva jár,
Most legbujább, mert elmúló a nyár.

A padokon pipázás, mély a csend,
A kutak gémje kék magosba leng.

A tetőn a nap arany csókja ég,
Ó nap, derű, öröm! maradj ma még!

Az ember, amíg fiatal, erős,
Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
Van a szívében, kürtök és dobok,
Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
És mind az élet örömét, a szépség,
A jóság és igazság himnuszát
Ujjongják viharozva és vidáman.
Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
Lassacskán szépen elhallgatnak és
Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
Nem veszi észre, hogy fekete posztó
Jön a dobokra és hogy elrekednek
A trombiták s a száguldó ütem
Mindegyre lassúbb.