Egy fiatalember, aki talán nem ismerte a tékozló fiú történetét vagy csak a példabeszéd kezdő sorait olvasta, egyszer elhatározta, hogy kikéri apjától a család rá eső örökségét, s elindul, hogy szerencsét próbáljon a világban. Az apja elé állt, s előadta, hogy jól ismeri a munkának az értékét, már képes magáról gondoskodni, tehát adják oda neki mindazt, ami jár neki a család vagyonából.

 A szelídség, mint jellemtulajdonság mindinkább kihal az emberek tudatából. A túlélésért folytatott küzdelemben a szelídség nem a legjobb módszer. Az egész társadalom azt képviseli, hogy az előrejutásért harcolni, küzdeni, taposni, könyökölni kell. Van-e helye egy ilyen világban a szelídségnek? Szükséges képesség a szelídség? Mi egyáltalán a szelídség?

A szelíd ember tulajdonsága, hogy nem fizet rosszal a rosszért. Legkönnyebb visszavágni, ha lehet kamatostul, és végül azon töprengünk, hogy ki is ütött vissza először.

  Ahogyan gyarapodik a föld lakossága, úgy növekszik az emberek magányossága! Furcsa ellentmondás, de így van! A tömbházak lakói bizonyíthatnák legjobban, hogy az egymás mellett élő emberek is lehetnek magányosak. Lehet-e emberi kapcsolatokat, barátságokat építeni – tehetnénk fel a kérdést? Egy bizonyos határig (ideig) talán lehet, de tartós emberi közösség nem jöhet létre, addig, amíg Istennel sincs rendezve kapcsolatunk.

„Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét.

 Amit mindenki megért

(Fil 2,10–11)

Összekuporodva ült már vagy fél napja a koncentrációs tábor egyik sarkában. A csúcsok felől havas szél fútt, de már nem fázott. Már fázni sem tudott. Tétován bámult maga elé. Zsákrongyba csavart, mállott cipőjét nézte, de nem látta. Körülötte csonttá soványodott alakok ölelgették a felszabadító katonákat. Friss ételszag csapta meg. Nagyot nyelt, szájában összefutott a nyál, de nem volt ereje, hogy fölkeljen.