Legkedvesebb évszakom a nyár. Az ahhoz fűződő szeretetemnek alapja gyermekkoromba gyökerezik, amelynek a hosszú nyári vakációk, a strandolás, a napsütés, a késő naplemente és még sok mókás dolog a mozzanata. Az őszre eddig sem néztem rossz szemmel, de az iskolakezdés, amikor is közel egy méter hossznyi gyermekként a földet surló kardvirággal köszöntöttük a tanító nénit a tanévnyitó napján, mély nyomot hagytak bennem. S még ennek a hát, mondjuk a lebiggyesztett szájaszélét- érzésnek további kiindulója a rossz idő, a sár, a reggeli korán kelés, a sorra következő házi feladatok, stb.

Idén megszerettem az őszt, most, amikor már a végét járjuk valósággal kézzel- lábbal kapálózom utána, hogy ne hagyjon magamra, mert akarom még, hogy magával ragadjon, elkápráztasson, magasba emeljen, oda, ahol minden másnak tűnik, ahol értékek vannak és nemes, igazi érzések.

Elmesélem… Az idei ősz különösen szép tarkaságba öltöztette a fákat. Sok volt a barna, rozsdás zöldes, bordó, narancsszínű, de a Fellegváron aranyló sárgákban ragyogtak a tölgyek. A barna törzs feketének tűnt a sárga levélkorona alatt. Az én szívemben koronás királyok voltak ezek a fák, Akik büszkén suhogtak a szélben az egyéb színűek mellett. Érdek nélkül tetszettek, csak önmaguk miatt csodáltam, azért mert fák, azért mert levelek, s azért mert szépek. Mára már értem a kanti SZÉP lényegét.

Napokig csodáltam. Csak az enyém volt. Felfedeztem, megtaláltam, s reméltem, hogy sokáig fog élni. Bután. Naivan.

Egy délután, amikor újra kíváncsian lépkedtem lépcsőről-lépcsőre, hogy végre láthassam őket, izgatottan haladtam egyre csak előre a kedvenc fasorom felé, de már nem voltak olyanok. Katasztrófa történt, a legborzalmasabb, ami akkor és ott történhetett. Utcaseprő munkások a fákról lerázták az én gyöngyszemeimet majd összeseperték, hatalmas szemeteszsákokba tették és elvitték magukkal megsemmisíteni. Hát persze, hiszen itt volt az ideje!

Mikor van itt az ideje az elmúlásnak, az elköltözésnek- gondolkoztam? Miért kellett elvegyék tőlem, pont most, amikor épp, hogy rájuk találtam. Kétségbeesett voltam, szánalmasasan elkeseredett és a Reményik-féle kérdéssel pereltem: ,,Most veszítsek el annyi megtaláltat?/ Vagy most pusztuljak, most veszek el én – / Most, mikor végre több vagyok, mint ,,én”?

Sokszor érezzük igazságtalannak az életet és igazságtalannak Istent, mert neki tulajdonítjuk a veszteségeinket, a halált, az elmúlást és az utánuk maradó elviselhetetlen fájdalmat.

Az élet és a halál összetartoznak. Az élő átutazó, a halál hazatérő. Az örökélet az emberben levő, tér- és időkategóriák felett álló isteni lélek életére utal, amely a születés előtt is élt, és a halál után is tovább él. A halál életünknek azt az elkerülhetetlen eseményét jelzi, amikor a testünk és a lelkünk végleg különválnak, amiként a születés azok összekapcsolódása. Isten halálunkkal átemel az időből az időtlenbe, a végsőből a végtelenbe. A meghalás nem a végső elalvás, hanem a végső felébredés.

A halál természetes tartozéka életünknek. A halál nem Isten büntetése, ahogy bizonyos vallások tanítják. A halál nem baleset, ahogy az akciófilmek sulykolják. A halál életünk természetes velejárója. Ha ez megfelelően tudatosul bennünk, felismeréssé válhat az, hogy a halál valósága minden egyébnél hatékonyabban ösztönöz arra, hogy életünk értelmét megtaláljuk, hogy értékes életet éljünk, hogy emlékezetes emberséget adjunk tovább és maradandót alkossunk.

Az ember, aki tudja, hogy a halál minden élet természetes és kikerülhetetlen állomása, az saját halandóságára úgy tekint, mint emberi méltóságának egyik alappillérjére. Számára épp az őszintén vállalt végességtudat adja egyszeri és megismételhetetlen életének érték- és önmegvalósító késztetését.

Életünk során nem csak a Szeretteink halálát kell elviselnünk, hanem halandóságuk tudomásul vételét is, amely minden halálfélelem között a legemésztőbb. Gondoljunk arra, hogy vajon Szeretteink mulandó élete helyett választottuk volna-e, hogy bárcsak inkább soha nem éltek volna?

A földön hagyott leveleket összeszárította az idő múlása. Mára már ők is meghaltak. De az őket felfedező élmény örökre az enyém marad! Minden lélek előbb vagy utóbb visszatért Teremtőjéhez. Az aranysárga level-lelkek bizonyára már visszatértek a ,,Levélistenükhöz, akitől függött az ő életük. Ilyen egyszerű az egész, a létünk Örök!

Boldog az az ember, aki így tud fogalmazni élete magasságai és mélységei között: ,,Hiszem az örökéletet!