Szerte a világon vannak olyan városok, ahol dacolnak a szürkeséggel és olyan színesre festették házaikat, mint egy frissen kibontott színes ceruza készlet. A szivárvány színeiben pompázó házakról elmondható, hogy mellőzik az unalmas, sivár városi környezetet, helyette vidámságot, életteliséget sugároznak és nem elhanyagolható módon igazi turista látványosságok.

Távol a falutól, lent a folyóparton állt egy összetákolt, gallyakkal megtámogatott, düledező kunyhó. Lakóját a falubéliek csak bolond Bernátnak nevezték, noha erre a névre okot igazából sohasem adott. Különcnek tartották, mert egyedül élt.

Magányában csak egy valaki osztozott: hűséges kutyája. Hajdanában kóbor eb volt, akit a faluból elüldöztek.
Étlen, szomjan kószált a mezőn, amikor Bernát ráakadt. A szerencsétlen állat egyik lábát csak húzta maga után.

Egy ember elment levágatni a haját, és megigazíttatni a szakállát. Ahogy a fodrász dolgozni kezdett, kellemes beszélgetésbe elegyedtek. Sok mindenről szót ejtettek, különféle területeken.Végül szóba került Isten is, mire a fodrász határozottan kijelentette:

- Én nem hiszem, hogy Isten létezik.

- Miért ilyen biztos ebben? - kérdezte a vendég.

- Nos, csak ki kell nézni az utcára, hogy mindenki megértse, miért nem létezhet Isten. Most mondja meg őszintén, ha Isten létezne, hogy lehetne annyi beteg ember a világon?

„Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz” - felelt a Nap.
„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek!” - szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb és boldogabb!

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Második hó: február van,
hócsillagok a határban;
fényes puska csöve: durr!
Szedd a lábad, róka úr!
Tiszta kék az égi pálya,
füstölg a házak pipája,
talpas szán a hóba vág,
csörg a fán a száraz ág.
Odalenn a rőt berekben,
jég páncélja rengve rebben,
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.
Havas bundán hosszú öltés:
szürke sávba fut a töltés:
hej, de messzire szalad,
most robog rajt a vonat.
Bakterháznak ablakába
hóvirág van egy nyalábba,
hóvirág...

Foltokban már olvad a hó a hegyen,
Az avarból virág bújik szerényen.
Fehér harangját lehajtva földre néz.
Dárdás levele vigyázza testőrként.

Pici hagymából fejlődve díszeleg,
Takarítja maga elől a telet.
A hóvirág jelez: tavasz közelít,
Érkezése téli tájat megszépít.

Te kis virág milyen nagyon bátor vagy!
Jössz akkor is mikor kemény még a fagy!
Legyőzöd a rideg-hideg világot,
Megelőzöl minden büszke virágot.

A szeretethiány népbetegség. A szeretethiánynak szövődményei vannak. Nem csak lelki, hanem testi szövődményei. A szeretethiány lelki vonzata a magány – vagy épp fordítva, a magány hozza magával a szeretethiányt? Hol romlott el a dolog?

Ott, hogy már gyerekkorban csak arra koncentrált szüleink generációja, hogy a gyerek sikeres legyen. A lehetőségek adása közben elfelejtettük, hogy a szülő akkor tesz a legtöbbet gyerekéért, ha szereti, és ha ki is mutatja azt.

Szép tavaszi nap volt. A fiatalasszonyt békesség töltötte el, miközben Jézus haláláról és feltámadásáról elmélkedett. Megállt egy pillanatra a lépcsőknél, amelyek a főutcára vezettek, és amely már tele volt munkába siető emberekkel.

A régi helyén, az átjáró kezdetén ült az idős virágárus néni. A lába elé, egy újságpapírra sorakoztatta ki a friss virágokból készített csokrait. A néni mosolygott; idős, ráncos arca valamilyen benső örömtől sugárzott. A fiatalasszony nem sokat gondolkodva lehajolt, kiválasztott egy csokrot és közben megkérdezte a nénitől:

- Ahogy nézem, ma boldog, ugye?

Bronnie Ware egy nővér, aki éveket töltött halálos betegek ápolásával, az életük utolsó 12 hetében. Összegyűjtötte a haldokló emberek vallomásait, az "5 dolog amit megbánsz a halálos ágyadon" c. könyvben. Azok közül, akiket megkérdeztek, hogy mit bántak meg leginkább, vagy mit csináltak volna másképpen, a legtöbben ugyanazokat a válaszokat adták.

Ware beszámolója szerint az emberek sokat fejlődnek, amikor hirtelen szembesülnek saját halandóságukkal.