Besötétedett. A forgalmasabb utcák fáit világító füzérekkel ékesítették. A lámpaoszlopokon csengettyűket formáltak belőle. Ha jó kedve lett volna, talán szépnek látja mindezt, de a lelke nehéz volt, nem tudott örülni az ünnepvárás külsőségeinek. Emberek siettek el mellette. Voltak, akik a kirakatokat bámulták. Már a második körét rótta. Keresett egy nyugodt helyet, ahol nem küldi el a rendőr pár perc után, de ahol mégis sokan megfordulnak. Soha nem tett még ilyet. Koldulni szégyellt volna, de az utcai zenélést is annak tekintette. Megélénkült az esti szél, hódarát kavarva a levegőben. Magához szorította a hegedűtokot, amely átvette teste melegét. Az egyik gyorsétterem mellett megállt. Talán ez a hely megfelel majd. Kivette legnagyobb kincsét, a hegedűjét és a hidegtől elgémberedett ujjaival óvatosan végigsimított rajta. Szerette a hangszert. Az egyetlen barátja és támasza volt. Talán a segítségével összegyűjthet annyi pénzt, hogy kifizethesse a villanyszámlát, mert addig sötét és hideg van a lakásban. Legalább az ünnepekre legyen egy kicsivel kellemesebb az élete. A nyugdíja nagyon kevés, ha kifizeti a lakás rezsijét, már ételre nem futja. Minden hónapban kihagyott egy-egy csekket, bár tudta, hogy előbb-utóbb baj lesz, de nem volt más választása.
A nyitott tokot letette a havas járdára. Az emberek rá sem pillantottak, amikor belekezdett egy fájdalmasan szép hegedűjátékba. Újból megszűnt körülötte a valóság, ahogy csukott szemekkel belépett a zene világába, az egyetlen helyre, ahol tökéletes boldogság várta. Amíg a hangok elárasztották a lelkét, ő a Kedvesre gondolt, aki az előző karácsonykor még almás rétest sütött, és aki most már a sötét és hideg föld foglya. Milyen gyönyörű volt, amikor először meglátta a színház próbatermében. Törékeny, légies alakját, gyönyörű kezeit, melyek a hárfáján végig siklottak, éppen csak megérintve a húrokat. A játéka lenyűgözte, ahogy szemének pillantása is, amikor a muzsikától átszellemült tekintettel a szemébe nézett. Igen, akkor végérvényesen eldőlt a sorsa. A szerelem perzselő tűzként futott végig rajtuk, és ez a parázs izzott életük végéig. Az emlékezéstől és a hidegtől könnycseppek gördültek végig meggyötört, borostás arcán. A hegedűjáték végéhez ért. Vissza kellett térnie a körút hideg borzongásába. A hangok elültek, s ő kinyitotta a szemét. Körülötte emberek álltak, és megható pillantásokkal őt nézték, mintha beleláttak volna, és érzékelték volna a bánatát. Igen, tudták, érezték, hiszen a hegedűje elsírta mindazt, amit csukott pillái alatt megélt. Voltak, akik csendben megtapsolták, és szinte sorban jöttek a hegedűtokhoz, hogy pénzt dobjanak bele. Egy idősebb hölgy odalépett hozzá, és egyszerűen arcon csókolta. Hihetetlen volt számára a változás, amely ilyen rövid idő alatt történt, hiszen talán csak egy negyed órát játszott. Szíve, lelke benne volt a muzsikájában, és valahol távolról Ilona, a felesége hangja is. Szégyellős örömmel szedegette össze a pénzt. Látta, hogy jóval több összejött annál, amennyi az elmaradt befizetésre kell. Hálás tekintettel nézett az emberekre, akik már siettek is tova a dolgukra. Még a lábai is könnyebben vitték hazafelé, ha arra gondolt, hogy párnap múlva már lesz áram és meleg a lakásban. Addig is a sarki közértben még vett egy csomag gyertyát. Ahogy kifordult az ajtón, a lámpaoszlop tövében megpillantott egy vak koldust. Egy töpörödött öregembert, aki zsíros kalapot szorongatott, s akinek az egyik kezén furcsán hiányoztak az ujjpercek. Felsejlett előtte egy kép a régmúltból, a hegedűművész édesapja keze, akinek az ujjait 56-ban levágták a fogdában. Döbbentett nézett a férfira. Hirtelen benyúlt a kabátja belső zsebébe, és az összegyűjtött pénzt mind a kalapba tette.
- Menjen haza öreg, ma már nem kell itt fagyoskodnia.
A koldus remegő kezei végigfogdosták a papírpénzeket. Hitetlen hangon kérdezte:
- Mennyi van benne?
- Több mint húszezer. Egy darabig biztosan elég lesz.
- Az Isten áldja meg! Az Isten áldja meg! – próbált a zenész finom ujjai után nyúlni.
- Ugyan hagyja el. Nekem úgy sincs rá szükségem. – válaszolta csendben, és a gyertyákkal a hóna alatt hazaballagott a csöndes hóesésben.