Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra,
  ahol egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte
  Júdás is, aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival.
  Júdás kapott egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a
  farizeusoktól szolgákat, és kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal,
  fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus tudott mindent, ami rá várt. Eléjük
  ment tehát és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták:
  „A názáreti Jézust.” Jézus erre így szólt: „Én vagyok.“ Júdás is ott
  volt köztük, aki elárulta. Mikor azt mondta nekik: „Én vagyok”,
  meghátráltak és a földre estek. Ezért újra megkérdezte tőlük: „Kit
  kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Erre Jézus így
  szólt: „Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek,
  engedjétek el ezeket!” Így beteljesedett, amit korábban megmondott:
  „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Simon
  Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott vele:
  levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus rászólt
  Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a kelyhet,
  amelyet az Atya adott nekem?”
  Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és
  megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak,
  aki abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy
  jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány
  követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért
  bemehetett Jézussal a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu
  előtt. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött,
  szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző
  szolgáló közben megjegyezte: „Talán te is ennek az embernek a
  tanítványai közül vagy?” Ő azt felelte: „Nem vagyok!” Mivel hideg volt,
  a szolgák és a fegyveresek tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is
  köztük álldogált, és melegedett. A főpap eközben tanítványai és
  tanítása felől faggatta Jézust. Jézus ezt válaszolta neki: „Én a
  világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a zsinagógákban és a templomban
  tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam
  semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit
  beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket mondtam!” E szavakra az egyik ott
  álló szolga arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a
  főpapnak?” Jézus ezt mondta neki: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a
  rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?” Ekkor Annás
  megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
  Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle:
  „Talán te is az ő tanítványai közül vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!”
  A főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a
  fülét, megjegyezte: „Nem téged láttalak én a kertben ővele?” De Péter
  ismét tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
  Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A
  zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak,
  és elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és
  megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha
  nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!” Pilátus ezt
  mondta: „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek
  szerint!” A zsidók ezt válaszolták neki: „Nekünk senkit sem szabad
  megölnünk!” Így beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen
  halállal fog meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé
  hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?”
  Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked
  rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a
  főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én
  országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az
  országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére.
  De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király
  vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra
  születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az
  igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!” Erre
  Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus újra kiment
  a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne.
  Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak.
  Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét
  kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.
  Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. Akatonák tövisből
  koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá.
  Azután eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!”
  És közben arcul verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt
  hozzájuk: „Íme, elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne
  semmi vétket.” És kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus
  pedig így szólt: „Íme, az ember!” A főpapok és a szolgák, mihelyt
  meglátták őt, kiáltozni kezdtek: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Pilátus
  azt mondta nekik: „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi
  vétket sem találok benne!” De a zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk
  van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette
  magát!” Amikor Pilátus meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament
  a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy?” De
  Jézus nem válaszolt neki semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem
  felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy
  megfeszítselek, vagy arra, hogy elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta:
  „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad volna.
  Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne.”
  Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók
  azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár
  barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a
  császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga
  pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának
  hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a
  zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el
  vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a
  királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak
  császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
  Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem
  ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak.
  Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől,
  Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára
  tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A
  feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust
  megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt
  felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya
  hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt
  válaszolta: „Amit írtam, megírtam.”
  A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit,
  négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse
  következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így
  szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy
  kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között
  ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt
  tették.
  Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás
  felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és
  a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te
  fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától
  fogva házába fogadta őt a tanítvány.
  Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás,
  így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak
  egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus
  megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva
  kilehelte lelkét.
  A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem
  maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a
  keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a
  szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték
  a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt
  fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már
  meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona
  beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az
  tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja
  ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt,
  hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás
  más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.”
  Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való
  élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse
  Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét.
  Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott
  mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és
  fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a
  zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a
  kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a
  sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust.
  Jn 18,1–19,42


  Elmélkedés:
  Akit szeretünk
  A keresztény szóhasználat szerint Jézus a húsvéti bárány, aki
  feláldozza magát értünk. Ő az Isten Báránya, akinek önfeláldozása
  megváltást hozott az emberiség számára. Éppen ezért a húsvéti ünnephez
  a bárány tartozik és nem a nyúl. A zsidók az Egyiptomból való
  szabadulás emlékére ülték meg a húsvétot, amely során bárányt
  fogyasztottak. A Törvény előírta, hogy Niszán hónap tízedik napján
  kellett otthonukba vinni egy hibátlan bárányt, amit a tizennegyedik
  napon készítettek el ételként. Közben négy nap telik el. Mi
  történhetett ez idő alatt a báránnyal? Könnyen kitalálhatjuk: a
  gyerekek állandóan játszottak a kis báránnyal. És közben megszerették.
  És azt is könnyen elképzelhetjük, hogy milyen fájdalmat jelenthetett
  számukra, amikor néhány nap elteltével megölték a kis állatot, hogy
  megsüssék és megegyék. Hirtelen szembetalálják magukat annak
  elvesztésével, halálával, akit szerettek.
  Ma, nagypénteken Jézus halálára emlékezünk. Annak a Jézusnak a
  kereszthalálára, aki ártatlan, és akit szeretünk. Úgy gondolom, hogy a
  kereszt titkából mit sem értenek meg azok, akik nem szeretik Jézust.
  Talán együttérzés vagy felháborodás ébred bennük, ha ártatlannak
  tartják őt, talán igazságtalannak tartják a halálos ítéletet, talán
  sajnálkoznak a kereszthordozással járó rettenetes fájdalmak láttán, de
  mindez nem elegendő a kereszt titkának megértéséhez. Ha a keresztre
  tekintve nem ébred bennünk szeretet, akkor nem értettük még meg, hogy
  Jézus szeretetből tette mindezt. Isten egészen különleges, egyedülálló
  módon mutatta meg, hogy mennyire szeret minket: saját Fia
  életáldozatával.
  Mi változik meg Jézus életáldozatával? Mi változik meg Jézus
  kereszthalálával? A keresztény szóhasználat szerint Jézus szenvedése és
  kereszthalála megváltást hozott az emberiség számára. A megváltás azt
  jelenti, hogy Isten többé már nem mint bűnös emberekre tekint ránk,
  akik büntetést érdemlünk, hanem mint megváltott emberekre. Az isteni
  irgalom, a megbocsátás, a kegyelem kiárad felénk. Mondhatjuk tehát azt,
  hogy Jézus azért jött el közénk és azért áldozta fel magát, hogy Isten,
  a mennyei Atya másként tekintsen ránk. Ebben talán van igazság, de
  minden bizonnyal helyesebb volna a másik oldalról közelítve
  megfogalmaznunk az eredményt: Jézus azért áldozta fel magát a
  kereszten, hogy mi, emberek másként tekintsünk Istenre. Úgy tekintsünk
  rá, mint aki a legvégsőkig elmegy, csak hogy megmutassa, kifejezze
  irántunk való szeretetét. Ne félelemmel és rettegéssel gondoljunk rá,
  hanem a kibékülés vágya, a gyógyulás vágya, a lelki felemelkedés vágya
  vezessen minket hozzá.
  Az elmúlt napokban utazás közben a rádiót hallgattam. Emlékszem egy
  reklámra, amely egy televíziós filmsorozat igyekezett népszerűsíteni.
  Az alig egy percig tartó során kétszer vagy háromszor is elhangzott a
  következő kijelentés: Bosszú mindhalálig. Magamban elgondolkoztam azon
  hogy ki lehet kíváncsi a halálig tartó bosszúra, mert én biztosan nem.
  Vagy a bosszú ennyire benne él az emberekben? Ha bosszú erősebb az
  emberekben, mint a megbocsátás, akkor egyáltalán nem keresztény
  világban élünk, és ennek a világnak újra és újra hirdetnünk kell
  Krisztus keresztjének üzenetét: a megbocsátást. Egy Jézusról szóló
  filmet talán ezzel a mondattal lehetne reklámozni: Megbocsátás
  mindhalálig. Isten, aki szeret minket, megbocsát nekünk.



  Imádság:
  Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!
  Milyen jó, hogy rábízhatjuk
  kezünket arra a Kézre,
  amely megtörte és életre keltette a Kenyeret,
  amely megáldotta és megsimogatta a gyerekeket,
  s amelyet szegek vertek át.
  Ráhagyatkozni arra a Kézre,
  amely olyan, mint a mienk,
  de amelynek tetszőleges döntését csupa jóság vezérli,
  s folyton csak szorosabban köt le minket önmaga számára.
  Átadni magunkat annak a puha és hatalmas erejű Kéznek,
  amely lehat a lélek velejéig,
  amely formál és teremt,
  s amelyen át oly végtelen szeretet árad.