A sárga rózsa

Mese a hazudásról és egy értékes, ám annál nehezebben megtalálható növényről.  

„Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa,
Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra,
Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk,
Azt hiszed, hogy megtagadjuk minden álmunk,
Minden álmunk.” 

Vagabondo egyszer egy valószínűleg nemlétező ország pusztájában bandukolt éhesen és szomjasan, amikor végre meglátott a távolban egy házat. Eleinte azt hitte, hogy csak délibáb és képzelődik, de egyre határozottabban érezte, hogy az a ház tényleg ott van. Végül odaért, és látta, hogy a ház egy fogadó, és a Fogadó a sárga rózsához nevet viselte. Bement hát, leült a pulthoz, majd rendelt magának egy kiadós ebédet. A fogadónak a méretéhez képest kevés vendége volt, majdnem mindenki egyedül ült asztalánál iddogáltak és ettek csöndben, csupán a konyhában sürgő-forgó szakács zaja hallatszott. Tikkasztó hőség volt, senkinek sem volt kedve beszélgetni, de Vagabondo azért jó szokásához híven jól megfigyelt mindent és mindenkit: az egyik asztalnál egy szemmel láthatóan zsidó származású egyén ült, valószínűleg kereskedő lehetett; egy másiknál egy furcsa kinézetű alak üldögélt, Vagabondo valamiféle lovagnak gondolta; és még egy vendég volt, egy egészen fura rucit hordó félmeztelen ember. Rajtuk kívül csupán a kocsmáros volt a helységben. Vagabondo rendelt egy szobát, felment és ledőlt egy kicsit. Estefelé aztán visszament, és ugyanezt a társaságot találta azzal a különbséggel, hogy a vendégek mind egy asztalnál ültek és pókereztek. Vagabondo engedélyt kért és kapott hogy csatlakozhasson hozzájuk. A beszéd egy ideig abbamaradt. Vagabondo rendelt magának egy sört és egy jó üveg pálinkat mindenkinek. Ezzel persze azonnal mindenki megkedvelte, és bevonták a társalgásba is: „Arról folyt a beszéd – kezdte a zsidó – hogy ki honnan jött. Én speciel ennek az országnak vagyok a polgára, és azt hiszem jól látom, hogy maguk mind idegenből jöttek. Gondolom érdekli Önöket, hogy hogyan folyik itt az élet. Hát kérem én kereskedő vagyok, mindenféle értékes árút vehetnek tőlem ha gondolják. Elnézést, én osztok. Szóval, ennek az országnak egy kedves barátom a vezetője, aki egészen tehetségesen irányít. Engem személy szerint nem igazán érdekel az ország sorsa, a lényeg, hogy a valóban értékes árúimat minél jobban el tudjam adni. De a barátom bezzeg...ő aztán igazi hazafinak tartja magát, bár szerintem valahol mélyen őt is önmaga érdekli a legjobban. Vagy hát inkább nem is olyan mélyen, haha! Kedves uram, nem lenne kedve megvenni ezt a gyönyörű eredeti gyémántgyűrűt? Félárom adom a kedvességéért!” Vagabondo természetesen tudta, hogy hamis a gyűrű, hát udvariasan elhárította. A zsidó ekkor a lovaghoz fordult: „ Hát maga kicsoda-micsoda, kedves uram?” „Én kérem, a Fekete-Fehér Lovag Fehér Lovon vagyok.” „A Fekete-Fehér Lovag Fehér Lovon?” – kérdezte meghökkenve Vagabondo. „A Fekete-Fehér Lovag Fehér Lovon” – bólintott a Fekete-Fehér Lovag Fehér Lovon, majd folytatta: „Tudják, én a sárga rózsát keresem, és ezért is tértem ide be, hátha egy ilyen nevű fogadóban tudnak róla valamit, de nem kaptam még konkrét választ. Képzeljék, én egy távoli ország királyának gyönyörű lányát akarom elvenni, és ez az utolsó próbám, hogy elnyerjem a kezét. Már megöltem a Hétfejű Sárkányt, a Gonosz Viziszörnyet, sőt a Nagy Barlangi Izét is! A királylánynak azonban a sárga rózsa kell, és nem tudom, hogy hol találom. Nem tudnak segíteni? Nem? Kár. A királylány azt állította, hogy megvan az valahol, ha jól keresem. Nem sokat segített... De nem baj, az az álmom, hogy elveszem a királylányt, és mindent meg is teszek ezért! Most például színsorom van uraim, köszönöm!” – ezzel behúzta a téteket. Ekkor a félmeztelen fura figura is beszélni kezdett: „Én, drága uraim egy varázsló vagyok. Na, nem ilyen hókuszpókuszokat csinálok, nem. Bennem milliók hisznek és istennek tartanak! Néhol Allah, néhol Isten, egy másik helyen meg Buddha vagy Nirvana... Pedig valójában csak járom a világot és nem teszek semmit. Az emberek hisznek bennem. Egy kis törzs tagjai elhitték, hogy ha körém ülnek egy bűntény után és én szögeket verek a földbe, akkor a tettes is oda lesz szögelve. És csodák csodájára mindig kiderült az igazi tettes! Pedig nem csináltam semmit, oltári muris volt. Azt hiszem az emberek mindenhol keresik azt a felsőbbrendű lényt, akiben hihetnek. Fogalmam sincs, hogy milyen is ez a felsőbbrendű lény, de hogy létezik az biztos. Én csak mindenhol elmondtam, amit az emberek hallani akartak, és ez lett belőle: földönfutóként tengetem napjaim, ingyenpálinkákon élve...” Egy pár környi kellemetlen csend telepedett a társaságra, majd a zsidó szólalt meg Vagabondohoz intézve szavait: „És maga drága barátom?” Ekkor azonban a kocsmáros szólalt meg: „Uraim, záróra. Kérem Önöket, hogy távozzanak szobáikba. Köszönöm” Mindenki felállt és távozott, majd a szobák előtt elbúcsúztak egymástól. Vagabondónak kicsit fejébe szállt a pálinka és a sör, így jó sokat aludt, elég későn ért le a reggelihez. A kocsmáros közölte vele, hogy már mindenki távozott, így egyedül evett. Egy idő múlva megszólalt: „Elég furcsa szerzetek voltak a tegnapi vendégei, nemde?” „Volt már furább is, higgye el... De tény, elég különböző társaság volt, mégis hasonlítottak egy kissé.” Vagabondo elcsodálkozott ezen a beszéden, de a kocsmáros megmagyarázta állítását: „Tudja mindet összekötötte egy láthatatlan kapocs: a hazugság. A zsidó egy egyszerű szélhámos volt, ezt nem is kell részleteznem, csupa értéktelen bizsuval. Egyvalamiben mondott csupán igazat: ezt az országot olyan emberek irányítják, akik legalább olyan kapzsik, mint ő maga és csak a saját hasznukat keresik. Ennek érdekében mindent összehazudnak amit csak lehet. Megpróbálják jónak beállítani, de nagyon hiteltelenek már. Aztán itt van a lovag. Szegény, naiv lovag... Nem vette észre, hogy a királylány átverte és becsapta. A sárga rózsa természetesen nem létezik, ezt gondolom maga is sejti. Becsülni kell a lovagot, hiszen nem adja fel az álmait, amit mi is elleshetnénk tőle, de ennyire nem kéne bedőlni mindennek. Szerintem szegény egy gonosz és céltalan hazugság miatt egész életében vándorolni fog és keresni fogja a nem létezőt. Végül itt van a varázsló... Járja a világot, és meséket mesél. Olyan meséket, amilyenekre az embereknek szükségük van a boldogsághoz. Elvégre mit csinálna a szegény szerencsétlen indiai paraszt a hinduizmus nélkül? A történeteivel eléri, hogy az emberek mind tudnak valakihez fordulni, egy felsőbbrendűhöz, aki talán nem is létezik. Ő maga viszont nem tud erről semmit, ő még keresi ezt a lényt. Ő egy jó célért hazudik. Nem is hazugság ez már talán, inkább ártatlan, segítő mese. Hiszen a meséi lényege mindenhol ugyanaz: az emberek szeressék egymást, és együtt tegyék széppé a világot. Ezért mondom, hogy mindenki különböző volt és mégis volt közös vonásuk: a hazugság valamely formáját űzték vagy szenvedték el. Magáról azonban semmi nem derült ki...” – vonta fel a szemöldökét a csapos. Vagabondo válaszolt: „Maga egy nagyon okos embernek látszik. Én ugyanazt teszem amit maga: figyelem az embereket a viselkedésüket és próbálok tanulni belőlük. De magát azt hiszem nem tudom utolérni.” Ezekután fizetett és barátságosan búcsút mondott a kocsmárosnak, majd folytatta útját.

 „El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így,
 El ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít,
El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra,
El ne hidd, hogy nyílik még a sárga rózsa,
Sárga rózsa.”