A hírneves lövész kétszer célzott számszeríjával és nyila mindkétszer talált. Az egyik kilõtt nyíl megmentette az életét, a másik pedig kirobbantotta a svájci függetlenségi háborút legalábbis így mesélték és hitték el századokon át.

Csupán egy gyermek ártatlan kérdése és egy apa közönyös válasza volt az, ami mozgásba hozta a történelem kerekét: - Nézd, apám ! Egy kalap van az oszlop tetején ! - kiáltott fel a kisfiú. Apja megvonta a vállát: - Mi közünk hozzá ? Gyerünk tovább !

A jelenet a Svájc szívét alkotó három erdei kanton egyikében, az Uriban levõ Altdorf piacán játszódott le.

Az 1300-as évek elején járunk, Uri, Schwyz és Unterwalden nemrég kötöttek szövetséget, hogy ellentéteiket ettõl fogva ne háború, hanem választott bírák döntése alapján rendezzék, a külsõ ellenségek ellen pedig összefogjanak. A kantonokat már évszázadok óta a távoli német-római császárok kormányozzák, de a szinte megközelíthetetlen völgyekben robotoló konok parasztok a függetlenségrõl álmodoznak.

Tell Vilmos is a szabadság szerelmese. Õ az, aki ezen a napon megvetõen szól a kalapról, amely Hermann Gessler, a Bécsbõl küldött svájci zsarnok helytartó parancsára díszeleg az oszlopon. Gessler elrendelte, hogy távollétében a kalap képviselje hatalmát, tehát ezért minden arra járónak köszöntenie kell. Tiszteletlenségének tanúja, egy Friesshart nevû zsoldos aki Tell mellének szegezi a dárdáját:

- Állj ! A császár nevében parancsolom !

Börtön fenyegeti, Tell habozva megáll. Fia, Walter segítségért szalad, és hamarosan egy nagyobb csapat paraszttal tér vissza, akik osztják apja felháborodását a helytartó gyalázatos rendelete miatt. Friesshart és Tell vitája már-már verekedéssé fajul, amikor egy lovas érkezik a helyszínre. Kiáltás harsan:

- Utat a kormányzónak !

Gesslert feldühíti Friesshart jelentése. Hallott már Tellrõl, a híres íjászról, akinek képességeivel Walter így kérkedik:

- Az én apám száz lépésrõl lelövi az almát a fáról !

Kegyetlen mosolyra húzódik a zsarnok ajka. A kalappal szembeni tiszteletlenség büntetéséül megparancsolja, hogy Tell mutassa be a tudását, csak éppen nem egy fáról, hanem Walter feje búbjáról kell az almát lelõnie. A sokaságra döbbent csend telepszik. Tell kegyelemért könyörög, de Gessler hajthatatlan.

- Lõj, vagy meghalsz, te is meg a fiad is ! - mennydörgi.

Tell lassanként visszanyeri lélekjelenlétét és felkészül a szörnyû istenítéletre. Walter, apja iránti tökéletes bizalmában visszautasítja, hogy bekössék a szemét. Tell hosszan céloz, aztán mégis leereszti a számszeríjat, tegzébõl elõvesz egy második nyílvesszõt és övébe tûzi. Ezután végrehajtja az iszonyatos feladatot: nyila éppen kettéhasítja az almát Walter fején. Walter odarohan az apjához, aki fölkapja és gyöngéden magához öleli. Gessler gratulál a mesterlövésznek és megkérdezi, miért készítette ki a második nyílvesszõt. Tell válasza igazolja a helytartó gyanúját:

- Ha az elsõ nyilam kedves gyermekemet találta volna el, a másodikat neked szántam, helytartó, és hidd el, nem hibáztam volna !

Kirobban a felkelés

Pimaszságáért a kormányzó lefogatja Tell Vilmost. - Elvitetlek innen, mostantól rács mögé kerülsz, se napsugarat, se holdfényt nem látsz többé ! - ordítja. - és akkor nyugodtan alhatom, nem kell félnem a nyilaidtól.

Ám amikor a rabot csónakon szállítják a Luzerni-tavon, tomboló vihar korbácsolja örvénylõ pokollá a tó vizét. Az evezõsök tudják, hogy Tell messze földön híres csónakkormányos, és kérlelni kezdik Gesslert, oldoztassa fel a rab köteleit, hadd vegye át a kormányrudat, különben mindannyian odavesznek. Tell mesteri módon megmenti a csónakot, de amint elérik a partot, felugrik egy kiszögellõ sziklára és kereket old.

Tell, immár szökevényként, bosszút forral, és megesküszik, hogy véget vet a helytartó szeszélyes és kegyetlen uralmának. Ismeri az utat Gessler vára felé, és lesbe áll a sûrûben, ahonnan belátja a meredélyek közé szoruló erdei utat.

- Másképp nem mehet Küssnacht felé, csak ezen a völgyszoroson át - dünnyögi magában. - Itt fogom megtenni.

Tell nyila ezúttal is célba talál, Gessler a földre zuhan. Halála elõtt csak annyi ideje marad, hogy elhörögje gyilkosa nevét. - Ismered az íjászt, ne is kutass más után - kurjantja le Tell a szikla tetejérõl. - Szabadok a tanyák, nem kell félnie az ártatlannak, nem sanyargathatod már többé az országot. - Ez a kilõtt nyíl adta meg a jelt a svájci függetlenségi háborúk kezdetére.

Színdarab vagy történelem ?

A fiú fejérõl lelõtt alma, a rab szökése a viharos tavon, a zsarnok meggyilkolása - ezek az események Friedrich von Schiller verses drámája, a Tell Vilmos cselekményének fõ mozzanatai. A darabot 1804-ben, a megjelenített események feltételezett idõpontja után mintegy ötszáz esztendõvel mutatták be.

A történetet azonban nem Schiller agyalta ki a nézõk borzongatására, hanem az 1400-as évekbõl fennmaradt elbeszélésekre támaszkodott, amelyek valószínûleg még régebbi szóbeli hagyomány lejegyzései.

Tell Vilmos elsõ említése nyomtatásban egy 1477-ben kiadott ballada, Az államszövetség történetének éneke. A svájci szabadság és egység XIV. századi létrejöttét dicsõítõ huszonkilenc versszakból négy foglalkozik az íjász történetével, akit arra kényszerítenek, hogy a fia fejére helyezett almára nyilazzon. Gessler nevû helytartóról, oszlop tetejére tett kalapról, Tell szökésérõl és a küssnachti gyilkosságról szó sem esik. Ezek a részletek egy másik, körülbelül ugyanakkor megjelent mûben tûnnek fel.

Valamikor 1467 és 1474 között az Unterwalden kantonbeli Sarnen névtelen jegyzõje közreadta a pergamenborítója után Fehér Könyvnek nevezett gyûjteményt, amely addig nyilvánvalóan szájról szájra terjedõ történelmi históriákat tartalmazott. A történet itt található verziójában elõfordul Gessler neve, bár csak tiszttartóként.

Õ az, aki tiszteletet követel kalapja iránt, rákényszerít egy íjászt, hogy a fia fejére tett almára nyilazzon, amiért megtagadta a hódolatot, õ tartóztatja le a fenyegetõen kikészített második nyílvesszõ miatt, és a szökevény õt gyilkolja meg. A mesterlövésznek azonban, akit itt nem Tellnek, hanem Thallnak hívnak, semmi köze a Svájc függetlenségét kivívó felkeléshez.

Hosszú irodalmi tradíció

Svájc korai történelmének egyik vezetõ tudósa feltette a kérdést, hogyan jutott a Thall vagy Tell nevû hõs ilyen kimagasló szerephez két olyan mûben is, amelyek a svájci felkelés után több mint másfél évszázaddal jelentek meg. A felkelés régebbi krónikásai nem is említenek ilyen nevû hõst. A válasz Svájc határain kívül keresendõ, sugallja.

A középkorban az istenítélet a bûnösség vagy ártatlanság bizonyításának Európa-szerte elfogadott módja volt. Aki bûnös, belepusztul, aki ártatlan, túléli a próbát. Az Isten akarja, hogy így történjék, az ember pedig nyugodjék bele Isten akaratába. Az íjász, akit arra ítélnek, hogy a saját fia fejére tett almára nyilazzon, megjelenik számos európai ország, így Németország, Dánia, Norvégia és Izland szájhagyományában. William of Cloudesly régi angol balladája figyelemre méltó hasonlóságot mutat az 1477-es Az államszövetség történetének énekével:

Van egyfiam, hétesztendõs

A szívem kincse õ.

Egy karóhoz kikötöm,

Ott hagyom a cölöpön.

Fejére egy almát teszek,

Százhúsz lépés messze megyek,

S egy jó vesszõvel én magam

Az almát kettéhasítom.

Cloudesly királya, akárcsak a helytartó Tell történetében, attól fél, hogy a mesterlövész egyszer majd ellene fordítja nyilát.

Az a mû azonban, amellyel a svájci Tell Vilmos története a legnagyobb hasonlóságot mutatja, a Gesta Danorum, egy XII. századi dán krónika, amelyet Saxo Grammaticus állított össze. Ennek hõse, Toko vagy Tiki, egy ivászaton íjásztudományával kérkedik, ezért Kékfogú Harald, a kegyetlen király azzal bünteti, hogy a fia fejére tett almán kell bizonyítania képességeit.

Akárcsak Tell, ó is félretesz egy második nyílvesszõt, amelyet a zsarnoknak szán, ha elhibázná az elsõ lövést. A próba után kitörõ lázadás során az íjász lesbe áll az erdõben, és meggyilkolja a királyt. Akárki is írta meg elõször Tell történetét, nyilván ismerte és modellül használta Toko alakját a kegyetlen elnyomóval szemben álló svájci mesterlövész történetéhez.

Szertefoszlik a legenda

Tell Vilmos története már a XVI. század során gyanakvást keltett. Sankt Gallen kanton egyik krónikása megjegyezte, hogy a három erdei kanton “furcsa történeteket terjeszt õsi voltát és eredetét illetõen... Gyanítom, hogy ezeknek jó része mese, némelyiket egyenesen lehetetlen összeegyeztetni a valósággal". Tell történetét Francois Guilliman felvette De Rebus Helvetiorum címû történeti munkájába, sót néhány részlettel maga is megtoldotta. Egy barátjához írt levelében azonban meglepõ vallomást tett: érett megfontolás után arra a következtetésre jutott, hogy kiagyalt történetrõl van szó, amelyet az osztrákok elleni gyûlölet szítására találtak ki.

1700-ban egy svájci lelkész pamfletet adott ki, amelyben összekapcsolta Tell Vilmos és a dán mondai hõs alakját, Uri kanton hatóságai nyilvános elégetésre ítélték a szentségtörõ mûvet. Tell védelmében cáfolatot jelentetett meg egy luzerni író, a kor két neves történésze pedig hagyománytiszteletre szólító felhívást tett közzé - bár egyikük magánemberként hangot adott a népszerû mese hitelességével kapcsolatos fenntartásainak. Drámájáról szólva Schiller is az írói szabadságra hivatkozott, amikor Tell Vilmost tette a svájci függetlenségi harc központi alakjává. A végsõ csapást Joseph Eutych Kopp történész 1835 és 1853 között publikált három tudományos dolgozata mérte a Tell-mondára. A három erdei kanton levéltárainak alapos tanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy Tell Vilmos soha nem is élt.

A közvélemény felhördült: mi lenne, ha egy amerikai történész megpróbálná bebizonyítani, hogy George Washington kitalált alak ? A legtöbb svájci idõvel mégis elfogadta a tényt, hogy semmiféle Tell Vilmos nem létezett, és Svájc nem egy legendás hõsnek köszönheti függetlenségét. Az ország legnépszerûbb mítoszának sajnálatos módon nem volt valóságos alapja.

Svájc kialakulása

Bár Svájcnak nincs emberfeletti hõse, függetlenségért való küzdelme nem nélkülözi a drámai elemeket. Uri, Schwyz és Unterwalden 1291-ben megkötött szerzõdése nem a függetlenség kinyilvánítása volt, bár a három erdei kanton igencsak nehezen kormányozható zuga volt a Német-római Császárságnak. Különösen azt vették zokon, hogy területüket a Habsburg-uralkodóház a saját családi birtokának tekintette.

1314 elején Habsburg Lipót herceg megszállta a kantonokat. Szilárdan elhatározta, hogy helyreállítja családja uralmát a rebellis hegylakók fölött. Schwyz lényegesen kisebb gyalogos hadereje, Úriból való szövetségesekkel egyesülve egy hegyi hágón csapdába csalta az osztrákokat. A svájciak hatalmas szikladarabokat görgettek le rájuk, és 1315. november 15-én a morgarteni csatában megsemmisítõ vereséget mértek a betolakodókra. Az államszövetséget annak elismeréseképpen nevezik németül Schweiznek, franciául Suisse-nek, olaszul Svizzerának, angolul pedig Switzerlandnek, hogy Schwyz kanton milyen kimagasló szerepet játszott a morgarteni diadalban.

A gyõzelem után más környezõ tartományok is csatlakoztak a három kanton szövetségéhez, míg végül 1353-ra nyolc tagból állt a szövetség, köztük Luzern, Zürich és Bern városa. A Habsburgok újra közbeléptek, remélve, hogy megtörik a svájci függetlenség diadalát, de két döntõ ütközetben megint vereséget szenvedtek.

Végül azután 1394-ben az osztrákok húsz évre szóló fegyverszünetet kötöttek az államszövetséggel, amivel már gyakorlatilag is elismerték Svájc függetlenségét.

A halhatatlan Tell

A svájciaknak, mint minden népnek, szükségük van hõsökre, s a legendás Tell Vilmost számos emlékhely idézi országszerte. A látogatók megtekinthetik a meredek sziklaszirtet a Luzerni-tó partján, ahol a hõs szökésekor partra ugrott, a Küssnachtba vezetõ dûlõutat, ahol megölte Gesslert, és természetesen a nevezetes altdorfi piacteret, ahol lelõtte az almát Walter fejérõl. 1509-ben, két és fél évszázaddal az állítólagos istenítélet után egy hársfa állt az altdorfi vásártéren. A hagyomány szerint ennek ágai alatt állva nézett Walter farkasszemet apja számszeríjával. Valójában azt a helyet jelölte, ahol a bírói vizsgálatokat lefolytatták. Fennmaradtak jogi dokumentumok az alábbi keltezéssel: “Kelt az altdorfi hársfa alatt." Amikor a fa kiszáradt és kivágták, a helyén szökõkutat állítottak. Ami az oszlopra tett kalapot illeti, úgy tûnik, ez a mozzanat csak az istenítélet svájci verziójában fordul elõ. Minthogy számos svájci család címerében is szerepel kalap, egy mai történész úgy véli, ez talán a hatalom jelképe lehetett.

Az oszlopra helyezett kalap esetleg nem egy ostoba zsarnok szeszélye lehetett csupán, hanem megszokott és természetes módja annak, hogy valamely tisztségviselõ (például a polgármester) jelezze részvételét egy nyilvános gyûlésen.