Egy fiatalasszony fájdalmas vallomását nem feledteti velem az idő. Elmondta, hogy amikor kicsi óvodások és kisiskolások voltak a gyermekei, nagyon sok munkája volt. A munkahelyen is sokat dolgozott, ezenkívül építkeztek is, s este várt rá a háztartási munka. A gyerekek rögtön körülvették, mihelyt hazaért, s szerették volna elmondani, mi történt velük aznap az óvodában, iskolában.

"Most nem érek rá" – hangzott az anyai elutasítás.

Később, amikor befejeződött az építkezés, és anyai ösztönétől vezérelve szerette volna maga köré gyűjteni gyermekeit, azok már nem igényelték. Már nem volt mondanivalójuk édesanyjuk számára.

„Meghalni sem ér rá az ember”

Úgy tűnik, hogy az idő volt a bűnös, mert rövid volt, kevés volt belőle.

Nincs időm! Nem volt időm! – mondjuk nagyon gyakran, és a rohanó világról teszünk említést. A napokban hallgattam a rádiót. Egy új szokásról szólt a beszámoló, ami Amerikában hódít. Temetéskor már úgyis leróhatják kegyeletüket, hogy autójukat lassan vezetve egy pillanatra megállnak egy ablaknál, amelyen át a ravatalra van rálátás. Én is többször tapasztaltam már, hogyha hosszabb volt a sor az OTP-nél vagy más hivatalban, nem várták ki az emberek, hanem rohantak a dolguk után.

Válasszuk a jobbik részt!

Jézus egyszer meglátogatott egy családot, amely három felnőtt testvérből állt. Márta, az egyik háziasszony rögtön munkához látott, hogy vendégeit ellássa. Gondoskodott kényelmükről és az ételről. Mária, a másik testvér eközben leült Jézus lábaihoz, és hallgatta Őt. Márta úgy érezte, hogy kevés az ideje és összecsapnak feje felett a hullámok. Ezért udvariatlanul Jézushoz fordult, hogy utasítsa már Máriát, hogy segítsen neki a munkában. Jézus így válaszolt: „Márta, Márta szorgalmas vagy és sokra igyekezel, de egy a szükséges dolog, és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle” (Lk 10:41-42).

Pénzen meg nem vehető

Vannak dolgok, amelyeket nem vásárolhatunk meg, de mégis van áruk. Barátokat nem vehetünk, de ápolnunk kell a barátságot, amelyhez idő kell. Nem hullik ölünkbe a jó családi kapcsolat, amelynek építéséhez, fenntartásához idő kell. Az üdvösséget ingyen ajándékként kapjuk Istentől. De az Istennel való közösségünk ápolásához megint időre van szükségünk. Hogy erkölcsileg fejlődjünk, növekedjünk, tapasztalatokra van szükségünk, amelyek szintén időt igényelnek. Legdrágább kincsünk az idő. Nem pótolható, nem halmozható fel, csak egyszer adhatjuk oda. Ugye, emlékszünk, hogy Jézus egyszer azt mondta, ahol a kincsünk, ott a szívünk. Ebből következik, hogy akit szeretünk, arra időt fordítunk. Egyre többet dolgozunk, hogy autót, gépeket, okos szerkezeteket szerezhessünk be, hogy időt takarítsunk meg. Úgy tűnik, hogy valahogy nem működik ez a dolog, mert a várva várt idő csak nem jön. Hogy mire van időnk, nem a megtakarítás, hanem a fontossági sorrend és a döntés kérdése.

Útban az igazi forrás felé

Ide kívánkozik a Kis Hercegből az a történet, amelyben egy ember labdacsokat árul, amelyek a szomjat oltják. Ha nem kell vízért menni, időt lehet megtakarítani. A Kis Herceg így gondolkodott: Ha volna megtakarított időm, akkor elindulnék egy forrás felé…