„Boldog ember az, a ki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül; Hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal. És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, a mely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen.”
(1. Zsoltár 1-3. vers)

Családomnak Zalában van egy kis hétvégi háza és telke, melyen gyermekkoromban szőlőt termesztettünk. Aztán, ahogy nagyszüleim, szüleim számára egyre több gondot jelentett a szőlő gondozása, kivágtuk a szőlőt, és hogy ne maradjon kopár a domboldal, úgy gondoltuk beültetjük gyümölcsfákkal.

Emlékszem, milyen jó érzés volt életem első kis almafácskáját elültetni…
és emlékszem, milyen nagy reménnyel vártam a következő évet, és azt, hogy mennyi és milyen gyümölcs lesz a kis fácskámon.

De, legnagyobb bánatomra nemhogy gyümölcs nem volt, sajnos a fácska is elszáradt. Miért? Pedig a szőlő olyan bőven termett…

A szőlő kivágásánál saját magam tapasztaltam, hogy mint végtelen kígyót, helyenként, 10-12 méteres gyökeret húztunk ki a homokos talajból.

Igen, be kellett látni, a szőlő a hosszú gyökerével képes volt a talaj mélyebb rétegéből felszívni az éltető nedűt, szemben a kis csenevész almafácskámmal, melynek 20-30 centiméteres gyökérzete arra is kevésnek bizonyult, hogy egy nagyobb szélnek ellenálljon.

S hogy miért jutott eszembe ez az életkép? Ma, amikor az első zsoltár verseit olvastam, a következő üzenetet mondta Isten:

Szeretném, hogy boldog ember légy, de ehhez az kell, hogy vedd magadhoz a boldogság Igéjét. Épp ezért ereszd ki gyökeredet, azaz fordítsd szívedet, lelkedet, erődet az élet vizének adója, Jézus felé.

Mondd, te mennyire biztosan gyökereztél meg Benne?