Ugyan ki látott már rossz embert virágot öntözni, gondozni és bennük gyönyörködni. De,hogy semmit sem szabad túlzásba vinni, igazolja azt az alábbi történet:

*A kertész nagyon szerette a virágokat,  reggeltõl estig csak az illatos  növényekkel foglalkozott. Más nem is  érdekelte, csak a rózsái, liliomai, a  szebbnél szebb színekben pompázó  virágai. Öntözgette, kapálgatta, trágyázta  õket. Ám ennek a családnak volt családja  is. Jó felesége, aki csak türelmesen  nézte, hogy az ura egész napját a  virágainak szenteli, és másra nem is futja  az idejébõl. De amúgy nem volt rossz  ember. Volt két szép fia is, akiknek  titokban fájt a szívük, hogy édesapjuk a  virágokat simogatja és nem õket, a  virágokkal beszélget és nem velük, a  virágok növekedését lesi és nem az  övékét. De hát amúgy nem volt rossz  ember. 

Teltek az évek. A felesége meghalt, a fiai megnõsültek, és elköltöztek otthonról. 
Mondhatnánk a szegény kertész egyedül maradt és szomorú lett. De nem úgy volt, szinte észre sem vette a változást. Ott voltak a virágai. Amíg ereje volt, szikrányi bírása, kapálgatta és törõdött velük. Egyáltalán nem ismerte az unokáit, mivel fiai úgy érezték, fölösleges lenne meglátogatni õt, úgy sem érdekelnék a gyerekek. Ha esetleg egy új virágfajtát hoznának neki megmutatni! De egy unokát? A kertésznek is eljött az ideje és a Teremtõ magához szólította. A temetésén nem siratta senki. Csak a virágok hullatták a szirmaikat, de csak azért, mert elnyíltak vagy kiszáradtak. Hisz a virágnak nincs szíve. A kertész nem hiányzott senkinek, mert õ sem szeretett senkit, nem törõdött senkivel, a virágjaival nem szerzett örömet másoknak, csak saját magának.

Azt mondják, hogy addig élünk, míg valaki emlékszik, vagy gondol ránk. A kertészre bizony nem gondolt senki.

De amúgy nem volt rossz ember.