Mitől hívő a hívő? Sokat foglalkoztat ez a kérdés, mert újra és újra szembesülök
azzal a felületes válasszal, amit korunk vallásos szónokai sugallnak.
Szerintük a hívő attól hívő, hogy őket valamiféle prófétának értelmezett, félisteni
rangban tiszteli, vagy attól hívő a hívő, hogy időnként nekifut valami
nagy vallásos kampánynak, ezeken nyüzsög, mindenféle érzelmi élményeket
habzsol és halmoz.
Pont ettől nem lesz hívő senki sem a szó eredeti értelmében. Pál arra mutat
rá, hogy a hívőség ismérvei a hétköznapok folyamatában mutatkoznak
meg, például az emberi kapcsolataink tisztességes meg vagy meg nem élésében.
Ezekre a felszólításokra emlékezzünk az olvasott igéből, mint „…senki
túlkapásra ne vetemedjék” vagy „…ne csalja meg a testvérét semmiféle ügyben”!
Gondolom, másnak is ismerős lesz a probléma, amit említeni fogok: valaki
teli torokból visszhangozza korunk divatos vallásos kifejezéseit, missziós
szólamait, ugyanakkor vezető beosztásban lévén (ahová nem szükségképp a
jellemesség, hanem a rafinált húzások juttatták) jó pár túlkapást megenged
magának mind az ügyleteket, mind az alárendelteket illetően…
Vagy: valaki jól menő üzletember, nagy áldozatokkal támogatja a nagyszabású
vallásos megmozdulásokat, de mit gondolnak róla azok, akikkel üzletelt…
Mitől is hívő a hívő?
Isten jótettei és a nép gonoszsága
Ámósz 2,4.9–16
Mi volt Isten jósága? Élőhelyet adott, mások által birtokolt földet, akiktől
előbb azt el kellett venni érdemtelenségük miatt. Mint letelepült népnek, történelmi
távlatokat adott, esélyt, hogy nem enyésznek el a történelem viharaiban,
mint a nomádok általában.
Mi volt a nép gonoszsága? Ugyanúgy nem érdekelte őket Isten akarata,
mint az őket megelőző őslakosokat. Hálátlanok voltak. Ez abban nyilvánult
meg, hogy a törvényt, ami pont az ő jólétüket biztosította volna, elvetették.
Akik annak képviseletére rendeltettek, azokat vagy magukkal rántották a
bűnbe, és azért nem szólták az igét, mert méltatlanná lettek rá, vagy életveszélyesen
megfenyegették.
Látjuk-e Isten gondviselését és segítségét életünkben? Látjuk-e, hogy mivel
tartoznánk érte? Mivel akarjuk leróni a hálánkat: valódi hívő élettel, vagy
pusztán formai vallásossággal? Látjuk-e, akarjuk-e látni az Igében az Istentől
kapott felelősségeinket, és megéljük-e azokat, vagy csak kiaknázni akarnánk
a benne érzett lehetőségeket? Hogyan viszonyulunk azokhoz, akik a hit felelősségeit
képviselik irányunkba? Mit engedünk meg magunknak azért, hogy
ne kelljen szembesülni igazságokkal?