(Az alábbi írás kizárólag az egyéni véleményeimet tükrözi és a saját tapasztalataimon alapul)

 A Jó és a Rossz: két alapfogalom, melyek a világot mozgatják, és amely tulajdonságok minden egyes emberben benne rejlenek, ha tetszik, ha nem. E két véglet határolja be életünket. Fontos tudni, hogy nem létezhet egyik sem a másik nélkül. Ezeket akár ki is vetíthetjük az élet bármely területére, így például a vallási tanokra, ahol a keleti kultúrában Jin és Jang értelmezésben jelenik meg, vagy akár a tudomány területén is rálelhetünk, mégpedig ha kozmológiai nézőpontból figyeljük a világegyetem keletkezését, ahol is Anyag és Antianyag vívta legelső párharcát, hogy kialakulhasson a ma megfigyelhető univerzum. Ezek a tények is azt bizonyítják, hogy már az ember megjelenése előtt is léteztek ezek a fogalmak, és nem mi hoztuk be békés világunkba. A természettől örököltük. Hiszen mindezek a természetben, a körülöttünk lévő világban is fellelhetőek.

Most azonban a másik két hasonló végletről, a Mennyországról és a Pokolról szeretnék beszélni. Már kisgyermekkorunktól kezdve arra nevelnek bennünket, hogy ha rosszak leszünk, pokolra kerülünk és az ördögök üstjét kevergethetjük a Sátán kénköves alvilágában, de ha jól viselkedünk egész életünkben, akkor ha majd eljön az idő, az angyalok által eljuthatunk Isten mennyei birodalmába, ahol elnyerhetjük a békességet. Igen, lehet hinni ebben is. De talán nem is kell olyan sokáig várni azzal, hogy megtapasztalhassuk bármelyiket is. Ezek ugyanis már itt, a földi jelenünkben, a mindennapi életünkben is jelen vannak. Most tehát a pokol és a mennyország valós tényéről, és ezeknek jellemzőiről, tulajdonságairól, illetve mindkét dolog megtapasztalásáról adok egy kis bemutatót.

A mennyország és a pokol egy napját nagyon könnyű megtapasztalni. Ráadásul nem kell feltétlenül különböző vallásokat követni, vagy titkos tanok elkötelezettjévé válni, hogy részesüljünk ezek bármelyikében. Sok ember átélheti akár minden nap, csakhogy sokan közülük szinte tudomást sem vesznek róla. Véleményem szerint minden élő ember életében aktívan részt vesz mindkettő, de a legtöbben csupán azzal jellemzik, hogy „jól vagyok” vagy „rosszul érzem magam”. Sokan csupán „boldogságnak” vagy „szomorúságnak” nevezik. Ám ettől sokkal többről van szó. Ezek nem a megfelelő kifejezések egy ilyen jelenség jellemzésére. És itt el is jutottunk végül mondandóm kulcsához, miszerint a mennyország és a pokol nem egy konkrét hely, nem földrajzi kérdés, hanem leginkább egyfajta tudatállapot, amely bennünk, emberekben létezik!

Életünk befejeztével a tudatunk, vagy ha úgy tetszik, a lelkünk nem foszlik egyszerűen semmivé, bár az amúgy is megfoghatatlan és tudományosan nem mérhető és nem észlelhető. De azt mondják, hogy ahol a tudomány véget ér, ott kezdődik a hit. Ezért a dolognak ez a része már leginkább hit-kérdés, így nem feltétlenül vizsgálható tudományos eszközökkel, és matematikai egyenletekkel sem leírható. Tehát a tudatunk akkori állapota lesz az, amely majd meghatározza a további tapasztalainkat, és ettől függ, hogy milyen élmény vár majd ránk odaát. Vannak olyan keleti vallási kultúrák, ahol az emberek hite szerint oda kerül a lélek, vagy abban az állapotban születik majd újjá, amit haláluk pillanatában elképzelnek maguknak. De ne kalandozzunk el, ugorjunk csak vissza egy kicsit, hiszen írásom tárgya jelen esetben az életről szól, pontosabban a jelen életünkben megtapasztalt két ellentétes tudatállapotról.

 E kétféle tudatállapot lélektanával a pszichológia tudománya foglalkozik érintőlegesen, bár még annál is jóval távolabbra mutat. Azonban a dolgok mélyére csakis az láthat, aki maga is megtapasztalta már mindkettőt. Igazából nem sokan vannak tisztában e két megfoghatatlan tényező mikéntjéről, bár a legtöbben csupán nem merik bevallani saját maguknak, hogy mi is az voltaképpen, amit éppen megtapasztaltak. Éppen ezt a témát célozza meg ez az írás.

Létezhetnek különféle kulcsszavak, melyekkel leginkább jellemezhetjük a mennyország és a pokol nevű tudatállapotokat. Ezeket talán mindenki egyénileg, saját maga, a legjobb érzése szerint határozhatja meg. Én személy szerint az alábbi kifejezésekkel illetném:

A pokol jellemzői:

1. Lelkiismeret-furdalás
2. Bűntudat
3. Bánat
4. Düh
5. Reménytelenség
6. Elveszettség
7. Kilátástalanság
8. Bosszúság
9. Félelem
10. Kudarc

A mennyország jellemzői pedig:

1. Megnyugvás
2. Béke
3. Öröm
4. Szabadság  
5. Remény
6. Hit
7. Tudatosság
8. Vidámság
9. Elfogadás
10. Siker 

Talán részben ezekben az imént felsorolt érzésmintákban nyilvánul meg a fent említett két meghatározó tudatállapot. Körülbelül ezeket vagy ezekhez nagyon hasonló érzéseket érezhetünk, amikor éppen szembesülünk a menny és a pokol állapotával. Azonban nem mindig lehet egyértelműen megállapítani, vagy szavakkal kifejezni azt az érzés-kavalkádot, amely adott esetben éppen felbukkan a bensőnkben. Minden ilyen esetben meg kell figyelnünk, ahogy az érzés áramlik bennünk. Csak hagyni kell, és megfigyelni.

Legfőképpen a saját, egyéni lelkiismeretünk az, amely meghatároz mindent. Ezért mindenki máshogy élheti át a két alap tudatállapotot, hiszen erkölcsi értékeink is egyénileg különbözőek lehetnek. Nincs tehát két egyforma pokol, és nincs két egyforma mennyország sem. Ez mindenkinek mást és mást jelenthet, másképpen jelenik meg, egymástól teljesen eltérően tapasztaljuk meg, de mégis egyazon dologról beszélünk. Az érzés ugyanaz, csupán a hozzárendelt élmények, illetve az adott tudatállapot lélektani ábrázolásai, megjelenési formái különbözőek. A lényeg mindig azonos minden emberben, csak mindenki máshogyan észleli, senki sem éli meg ugyanúgy. De ez így természetes és így van rendjén.

Visszatérve az eredeti témához, tehát nem kell várnunk életünk végéig, hogy a halálunk után eljussunk a jól megérdemelt mennyország csodálatosan békés világába, vagy netán a pokol sötét bugyraiban bűnhődjünk esetlegesen elkövetett tetteinkért. Nem kell addig várni. E két dolog már életünkben itt kísért bennünket, és nap, mint nap szembesülnünk kell velük. Szembe kell nézni velük, el kell fogadnunk, és tudatosan kell szemlélnünk e két meghatározó tudatállapot okozta érzéseket. Aztán az így kapott tapasztalatokkal gazdagodva az addigi életvitelünktől eltérő, akár érettebb szemléletmódot is elsajátíthatunk.

A pokol az egy nagyon kemény dolog. Egy rendkívül faramuci, markánsan ragaszkodó jelenség, amely ott csimpaszkodik az ember elméjén, és nem hagyja nyugodni. Fő mozgatórugója a lelkiismeret-furdalás. A testi-lelki harmónia ilyenkor nincs egyensúlyban. A lélek és az elme felettébb zaklatott állapotban van. Ez a tudatállapot mindig a kilátástalanság aktív követője. Először csak apránként mar bele az emberbe, de aztán egyre inkább elhatalmasodik rajta, míg végül kínzó, iszonytató karmait könyörtelenül áldozatába csapja. Ez szinte megbénítja és tehetetlenné teszi az észlelő elméjét, miközben az valóságos lelki fájdalmakat élhet át, sőt egyes esetekben talán még konkrét, kézzel fogható fizikai kínokkal is párosulhat. Kegyetlenül erős, és sosem ereszti azt, akin egyszer már elhatalmasodott. Aztán jön a kiváltó probléma hiábavaló megoldás-keresése. A pokol, mint tudatállapot másik velejárója, hogy mivel a baj forrását utólag nem orvosolhatjuk egykönnyen, esetenként valóban nem változtathatunk a már megtörtént dolgokon, akkor pedig jön ez a bizonyos lelkiismeret-furdalás, ami el is hiteti velünk, hogy végképp menthetetlenek vagyunk. Maga a pokol akkor éri el csúcspontját, amikor tisztába lesz az észlelő azzal a szomorú ténnyel, hogy bizony tényleg nincs mese, és már nem áll módunkban az adott problémán javítani, vagy megszüntetni azt, netán visszafordítani az idő kerekét egy esetlegesen elhibázott lépés miatt, illetve nincs lehetőség további hiányosság pótlására sem. Akkor jön tehát a keserves felismerés, hogy valamilyen bűnt követtél el, és már sohasem teheted jóvá, bármennyire is szeretnéd. Ebben az életedben már nem lesz több esélyed, hogy jóvá tedd, amit elkövettél valaki ellen, esetleg elmulasztottál valami nagyon fontos dolgot, vagy lekéstél valamiről. Ez hát maga a pokol, amikor tudatára ébredsz és felismered annak jelentőségét, hogy nem változtathatsz a megtörtént eseményeken, bármennyire is szeretnéd. Aztán pedig nap nap után, vég nélkül csak őrlődsz amiatt, hogy ha siettél volna, még időben ott lehettél volna, megakadályozhattál volna egy végzetes tragédiát, vagy elmondhattad volna egy számodra fontos személynek, közeli hozzátartozódnak, hogy mennyire szereted, vagy esetleg még több szeretettel halmoztad volna el, kimutattad volna, hogy ő is lássa, érezhesse a felé irányuló szereteted, és nem késtél volna le semmiről. A jó tettek hiánya okozza aztán a sajgó kínt az ember lelkében. A fájó űr ott lüktet szüntelenül, és közben azon morfondírozhatsz, hogy mit tehettél volna, mit kellett volna tenned, és mi az, amit soha nem szabadott volna megtenned. Ez tehát a pokol kénköves tüze, ami folyton-folyvást ott ég a lélek mélyén, mely reményt nem remélve, naponta összeroskad a felgyülemlő megoldatlan terhek súlya alatt, aztán pedig szinte a saját maga által kreált börtönének láncra vert fogja lesz. És nem múlik, egyfolytában csak kínoz, és örökké ott van. Megváltást a tetteid miatt pedig nem remélhetsz senki mástól, csak attól, aki ellen elkövetted, de legfőképpen csakis saját magadtól. Ugyanis eljön az idő, amikor az ember végül rájön arra a titokra, amely mindig is ott volt előtte, csak nem látta, vak szemei nem vették észre azt, ami addig olyan nyilvánvaló volt: minden helytelen cselekedeteddel a saját lelkedet bünteted, még akkor is, ha másnak ártasz. Minden elkövetett bűnöd végül saját magad ellen irányul. És a kárhozat addig tart benned, amíg egyszer majd megtanulsz megbocsátani saját magadnak!   

Az emlékezés egy olyan kétélű dolog, amely áldás és átok is lehet. Elhozhatja számunkra a mennyországot, vagy akár a poklot is. Ám a pokolból való kikecmergés első lépése csak az lehet, ha először megbocsátunk saját magunknak. Ez a legelső lépés ahhoz, hogy kijussunk a saját belső poklunkból. A pokol valójában mindenkinek személyre szabott, egyéni, és mindenkinek a legbelsőbb személyes magánügye, ahol egymaga kell, hogy leküzdje a saját démonjait, a félelmeit. Nem számíthatsz másra. Ott egyes egymagad vagy. És neked kell szembeszállnod majd a bűneid, a hibás döntéseid, ártó cselekedeteid, vagy netán a tétlenséged negatív következményeivel. De ahogy a pokol, úgy a mennyország is

bennünk, a lelkünk mélyén és az elménkben rejlik. 

A sok szörnyűség után beszéljünk tehát egy kicsit a mennyországról is. Az egyik legszebb tulajdonsága talán éppen az, hogy nem kell egy egész életen át ábrándozni róla, sem pedig várni az eljövetelére, hanem mindössze fel kell fedezni magunkban. Akkor érzékelhetjük ezt a megfogalmazhatatlanul felemelő érzést, amikor végre tudatára ébredünk annak, hogy mindez a saját részünket képezi, és soha senki nem veheti el tőlünk. Nem kell tenni úgyszólván semmit sem, hogy ráleljünk erre a csodálatos belső világra. Nem kell kiérdemelni, nem kell megküzdeni érte, és nem kell különösebben erőlködni sem, hogy egy szép napon megtapasztalhassuk.

Előfordulhat, hogy egy reggel arra ébredsz, hogy valamiért – és talán meg sem tudod magyarázni az okát – egyszerre csak olyan szépnek látod a világot. Történhet olyan is, hogy napközben, mialatt a munkádat végzed, szintén látszólag minden különösebb ok nélkül egyszer csak jön egy váratlan érzés, ami egy tovatűnő pillanatra a hatalmába kerít. Élvezed az arcodat simogató napsugarak melegét, a lágy szellő érintését, és valahogy olyan szokatlan módon örömmel tölt el a környezeted megtapasztalása. Olyan érzés lesz úrrá rajtad, mintha – és ez talán egy kissé furcsán hangzik – egy felettünk álló, isteni hatalommal lépnél közvetlen kapcsolatba.

A mennyországot átélheted, amikor megszagolsz egy illatozó virágot, és magadba szippantod annak zamatát; ha megérintesz egy fát; ha meghallod a madarak csicsergését, a tücsök ciripelését; ha meghallasz egy olyan szívhez szóló zenét, amely adott esetben olyan nagy hatással lesz rád, mintha csak megérintené a lelkedet; vagy ha elmerengve nézed az égen tovalibbenő távoli felhőket, és mégis olyan közelinek érzed őket magadhoz. Ha végül rájössz a létezés lényegére, és teljes lényeddel átérzed azt a pillanatot, amikor tudatosul benned, hogy voltaképp egy elválaszthatatlan egységet alkotsz mindennel, ami körülvesz téged.

Az ember vágya, hogy egyetemes egységként érzékelje a Világmindenséget, és aztán egyesüljön azzal. Amíg nem történik meg az eggyéválás, addig örökérvényű vágyai kielégítetlenül kínozzák. Különös vágy fűti, egyfajta meghatározhatatlan sóvárgás hajtja, megmagyarázhatatlan álmok ejtik ámulatba elméjét, az elhagyatottság és a kozmikus magány tereli folyamatosan előre, hogy egyszer majd elérhesse a számára elérhetetlen tökéletességet, és megtapasztalhassa a soha meg nem tapasztalható harmóniát a kozmosszal, amelyből megfoghatatlan lénye eredendően fakad. Örök és megvalósíthatatlannak látszó álma, hogy valamikor újra beleolvadjon a Mindenségbe, majd azzal egy egységként szülessen újjá, és átérezze a közös rezgést mindennel. Hiszen ez az alapállapota: visszajutni az Eredetbe, és egyesülni ismét az Univerzummal!

Amikor a lelkünkben a mennyország uralkodik, olyan, mintha maga Isten, vagy egy felettünk álló értelem érintene meg. Kinek hogy tetszik. Ezt talán a mennyország egyik megnyilvánulása, vagy esetleg találkozás Istennel, de könnyen meglehet, hogy ez is egyfajta azonos rezgés-élmény az ős-harmóniával.

Tehát, mint említettem, spontán módon is megtapasztalhatjuk a mennyországot itt a földön, mint belső világot, egyfajta harmonikus tudatot, vagy akár törekedhetünk rá az életvitelünkkel, a szemléletünkkel, hogy elérjük ezt az állapotot. Ne feledjük, hogy akár a pokol, úgy a mennyország is egy valós tudatállapot. Ez utóbbi megtapasztalása közben különleges boldogságot, megnyugvást, elégedettséget és harmóniát érezhet az ember, amely, még ha rövid időre is, de teljes egészében átjárja az észlelőt. Némely esetekben ez vezet az úgynevezett „megvilágosodás”-hoz, hiszen ekkor megnyílik egy különleges csatorna, amely összeköti elménket az Univerzummal. Ekkor úgy érezhetjük, mintha egy másik dimenzió nyílna meg előttünk. Érzékeink egy csapásra kitisztulnak, érzékenyebbé válunk a környezetünk felé, szaglásunk, látásunk és hallásunk kiélesedik erre a rövid időre. Valami újat tapasztalhatunk meg ilyenkor. Egészen más nézőpontból figyelhetjük meg a világot, külső szemlélőként tekinthetünk saját magunkra, illetve környezetünkre, mintha csak felülemelkednénk saját magunkon. Érzékszerveink túlhaladnak egy pillanatra a saját testünk fizikai korlátain. Szeretettel tekinthetünk a körülöttünk lévő dolgokra, és megérezhetjük a közös rezgést, amely áthat mindent, amit csak észlelünk. Ekkor úgy érezzük, hogy egyek vagyunk mindennel, és harmonikus egységet alkotunk az egész Teremtéssel.

Különös, felszabadult áhítat és túláradó öröm járja át egész belső lényünket, pusztán csak amiatt, hogy létezünk, emberek vagyunk, itt és most részesei lehetünk ennek a csodának, ami körülölel bennünket. Magasztos érzések ezek, amelyektől talán meg is ijedhet az ember, ha nincs rá felkészülve, hiszen ezek az élmények messze meghaladnak minden általunk ismert és megszokott emberi tapasztalatot. Ez nem más, mint a teljes megtapasztalás földöntúli élménye.

Egy ilyen különleges élmény teljesen meghatározhatja, illetve átformálhatja az ember világszemléletét. Megtanítja a dolgok átértékelését, valamint finomítja viszonyunkat a jóhoz, a rosszhoz, az élethez és az egész világhoz. Elmélyíti gondolkodásmódunkat, megtanít látni mindent úgy, ahogy azok a valóságban vannak. Felnyitja a szemünket, hogy valóban megláthassuk mindent, ami körülöttünk van. Egy csapásra eltűnteti a felületes és álságos dolgokat. Ezek talán mind nagy szavaknak tűnhetnek, és kétségtelenül nehéz így látni és szemlélődni a mindennapi rohanó életben, ahol gyakran stressz-helyzetekkel kell szembesülnünk. De nyitottnak kell lennünk mindenre, és befogadni az új tapasztalatokat, hagyni, hogy átáramoljon lényünkön, és megfigyelni minden érzést, ami bennünket ér.    

Kedves Olvasó, aki most e sorokat olvasod!

Megpróbáltam a tőlem telhető legválasztékosabb szóhasználattal fogalmazni és megkíséreltem a lehetetlent azzal, hogy szerény eszközeimmel leírjam a mennyország és a pokol, e két belső világ és két alapvető emberi tudatállapot hitelesnek mondható jellemvonásait. Bár tudom, kevés ide az emberi szókincs és bármiféle cifra kifejezés, ha a teljes igazságot szeretnénk bemutatni. Az előzőekben leírtak csupán töredékek lehetnek a valóság egy részletéről, mely történetesen nem csak körülöttünk, hanem legbensőbb lényünk mélyén keresendő. Egyet viszont nem szabad figyelmen kívül hagynunk: mindenki máshogy, egymástól függetlenül és teljesen eltérő módon tapasztalja meg mind a poklot, mind pedig a mennyországot. Alapjaiban nincs nagy különbség ugyan, de részleteiben mindegyik másmilyen lesz. Ahány ember él a földön, annyiféleképpen nyilvánul meg e két birodalom.

Nincs más dolgunk, mint megtenni minden tőlünk telhetőt annak érdekében, hogy elkerüljük azokat az élethelyzeteket, amelyek lelki válsághoz vezethetnek. A felmerülő problémákat pedig meg kell tanulnunk úgy kezelni, hogy ne származzon hátrányunk belőle se nekünk, se pedig a környezetünkben élőknek. Ha megértőek vagyunk, segítjük a rászorulókat, szeretjük szeretteinket, nem ártunk senkinek, és kimutatjuk érzéseinket, szeretetünket az embertársaink felé, akkor tiszta szívvel, nyugodt lélekkel, lelkiismeret-furdalás nélkül teljesíthetjük a kiszabott utunkat itt a földön. Azt az utat, melyet Életnek nevezünk. Tudatosan cselekedjünk, tudatosan éljük mindennapi életüket! Így talán nem merülünk el a pokol állapotában, és nem kell szenvednünk majd a későbbiekben emberi balgaságunk miatt. Igenis törekedhetünk erre!

Ha pedig olykor fel tudunk lélegezni, és hagyjuk, hogy átáramoljon rajtunk az életet adó levegővel együtt az éltető eszencia, és megtanuljuk végre szívvel-lélekkel élvezni a létezést, akkor a mennyek kapujában érezhetjük magunkat.

Csupán annyi kell, hogy barátsággal tekintsünk a környezetünkre, és teljesen adjuk át magunkat az érzékszerveinknek. Hallgassuk csendben a csörgedező patak vizének csobogását, érintsük bele kezünket, és érezzük át, ahogy a nedves közeg körbeöleli bőrünket. Néha simogassuk meg a fák kérgét, a növények leveleit, és élvezzük a tavaszi virágok mézédes zamatát. Markoljunk bele a földbe, lágyan szórjuk ki ujjaink közül, és nézzük, ahogy az apró homokszemek visszahullnak az anyaföldre. Tiszteljük a környezetünket és a velünk együtt élőket, hiszen végül mind rájövünk majd, hogy egyek vagyunk. Egy világ szülöttei vagyunk, és ez a gyönyörűséges bolygó, a Föld a mi közös otthonunk.

Érezd át a Mindenség lényegét, és próbálj minden nap egy kicsit eggyéválni vele. Törekedj rá, hogy megérezd a környezeted és a saját elméd közös lüktetését, azonos rezgését és összhangját. Ez maga a kozmikus harmónia.

Végül ismét egy fontos gondolat: soha ne feledjük, hogy átutazók vagyunk mindnyájan! Csupán vendégek vagyunk itt, akik lehetőséget kaptak a boldogulásra és az önmegvalósításra. Testünket pedig kölcsönkaptuk az anyatermészettől. Mind így együtt a Teremtés részét képezzük. Éljük tehát úgy ezt a szempillantásnyi életünket, hogy méltóak legyünk a létezésre, és megtapasztalhassuk minden nap ezt a csodálatos élményt, hiszen a mennyország itt van már a szemünk előtt, csak meg kell látnunk azt.