A hit azt mondja: „Ez az enyém
- most megkaptam!” A remény
ezt mondja: „Egyszer majd megkapom.”
Addig, amíg reménykedsz, a
válasz sosem ölt testet. Amelyik
percben azonban elkezdesz hinni, a dolog
működni fog.
Ez az a lecke, amit a betegágyamon
tanultam meg sok-sok évvel ezelőtt.
Tizenhat hosszú hónapig feküdtem
azon az ágyon. Valójában
egész addigi életemben beteg
voltam. Sosem futottam és játszottam
úgy, mint a többi gyerek. Nem
volt normális gyermekkorom.
Tizenöt évesen teljesen ágyhozkötött
lettem. Öt orvost hívtak össze
az esetemhez. Egyikük a Mayo Klinikán
dolgozott, és Amerika egyik legjobb
orvosának számított.
Megegyeztek abban, hogy egyáltalán
semmi remény a gyógyulásomra.
Az orvostudomány állása
szerint, az én állapotomban
még senki nem élte túl
a tizenhatodik évét.
Köszönet Istennek az összes
jó könyvért és
hanganyagért, ami ma rendelkezésünkre
áll a hitről és a gyógyulásról.
Azokban a napokban nem sok írás
létezett még e témáról,
amik léteztek, azokról meg
nem tudtam.
Ha napi huszonnégy órán
át ágyhoz vagy kötve,
sokat tudsz imádkozni. Órák
hosszat imádkoztam nap-nap után,
hétről-hétre, hónapról-hónapra.
Sírtam és imádkoztam:
„Drága Uram, kérlek,
gyógyíts meg!” Könyörögtem,
hogy gyógyítson meg. Több
éjszakát végigimádkoztam.
Megváltottja voltam az Úrnak,
de az imám nem kapott választ.
Imádkoztam — és biztos
voltam benne, hogy Isten hall engem, mert
szellemi megtapasztalásom volt erről.
Egyszerűen éreztem, hogy ez
az. Aztán kitapintottam a pulzusomat,
és a szívem nem akart rendesen
verni, a lábaim még mindig
bénák voltak, élettelen
csontok, bőrrel bevonva, semmi hús,
semmi izom a combomban és a lábamban.
Sírni kezdtem, és azt mondtam:
„Uram, azt gondoltam, meg fogsz gyógyítani.
Úgy éreztem, mintha megtetted
volna. Egyszerűen tudtam, de Te mégsem
tetted meg!
Nem tudtam megérteni, hogy van ez.
Egy ideig — talán egy hónapig
— még csak rá se néztem
a Bibliára. Úgy láttam,
nekem is fel kell adnom.
Aztán eljutottam a halál kapujához
— egészen közel az agóniához.
Látni lehetett, hol koptattam le az
ágy fejrészéről
a lakkbevonatot, ahogy belekapaszkodtam,
és létem minden szálával
harcoltam a halállal.
Aztán visszatértem Isten Igéjéhez,
és bár nem láttam, hol
tévesztettem el, meg akartam próbálni
Isten Igéjének alapján
cselekedni. Kaptam némi segítséget,
és valahogy túljutottam a támadásokon,
de még nem kaptam meg a gyógyulásomat.
Végül 1934. augusztusának
második keddjén, miután
tizenhat hónapig nyomtam a betegágyat,
délelőtt fél kilenc körül
imádkoztam, és azt mondtam
az Úrnak: — Drága Úr
Jézus, amikor itt jártál
a földön, azt mondtad a
Márk 11,24-ben:
„Amit csak kértek imádságotokban,
higgyétek, hogy mindazt már
megnyertétek, és meglészen
néktek.” Drága Úr Jézus, én
most meg szeretnék gyógyulni.
Azt mondtad:
„Amikor imádkoztok.” Én most imádkoztam. Azt mondtad:
„Higgyétek.” Drága Úr Jézus, ha
itt állnál testben az ágyam
mellett, ahogyan anyám szokott; és
ha láthatnálak testi szemeimmel,
ahogy anyámat láthatom, és
ha kinyújthatnám testi kezemet,
hogy megérintsem a Tiédet,
ahogy anyám kezére fektethetem
a kezemet; és ha azt mondanád
nekem: Fiú, veled az a baj, hogy nem
hiszel, azt kellene felelnem Neked, drága
Úr Jézus: Nem mondasz igazat
— igenis hiszek [ezt kedvesen mondtam,
nem kevélyen].
Amikor ezt végigmondtam, Ő szólt
hozzám.
Azon a napon felfedeztem a hit titkát.
Jézus nem szó szerint, érzékelhetőleg
szólt hozzám, ahogy egy emberi
lény tehette volna. Ő nincs
itt testben. A Szent Szellem viszont itt
van. A Szent Szellem azonban nem Önmagától
beszél. Jézus mondta:
„Azokat szólja, amiket hall.” (Ján. 16,13)A Szent Szellem hallotta Jézust szólni,
és megmondta az én szellememnek.
Bennem, belül, ezek a szavak hangzottak
el: „Igen, rendben, te hiszel —
amennyire tudsz. Ennek az igének a
vége viszont ez:
‘Higgyétek, hogy mindazt már
megnyertétek, és meglészen
néktek.’”
Aztán megláttam! Pont olyan
volt, mintha valaki villanyt gyújtott
volna bennem. Azonnal megláttam!
Felkiáltottam: — Drága
Úr Jézus, értem! Értem!
Hinnem kell, hogy megkaptam a gyógyulásomat.
Hinnem kell, hogy megkaptam a szívem
gyógyulását, ha a szívem
nem is ver még jól. Hinnem
kell, hogy meggyógyultam a bénulásból,
akkor is, ha még béna vagyok
természetes szemszögből
nézve. Ha pedig hiszem, hogy megkaptam,
akkor meglesz nekem!
Sohasem láttam ezt azelőtt.
Először el akartam venni a gyógyulásomat,
és aztán elhinni. Akkor azonban
már nem kell hinned; akkor már
tudod. Láttam, mit tettem: azokban
a hónapokban mindvégig csak
reméltem, hogy megkapom a gyógyulásomat,
és ez nem működött.
Ha az Igét és a Szent Szellemet
követed, előfordul majd, hogy
automatikusan teszel bizonyos dolgokat. Bár
voltak időszakok hosszú betegségem
során, amikor nem túl jól
tudtam használni a kezemet, ekkor
elég jól ment; az alsó
testem volt béna. Miután megkaptam
ezt a kinyilatkoztatást Isten Igéjéből,
azonnal felemeltem a kezeimet. Senki se mondta,
hogy ezt tegyem. Nem tudom megmagyarázni,
miért tettem; egyszerűen ezt
tettem.
— Mennyei Atyám, drága
Úr Jézus, hála Istennek,
meggyógyultam! — imádkoztam.
— Hiszem, hogy meggyógyultam.
Most a helyes igeidőben voltam. Most
tudtam működtetni a magam számára.
A hit ideje a most. Ha nem most, akkor nem
hit. Azt hinni, hogy meg fogom kapni a gyógyulásomat;
az nem jelen idő, az nem lenne hit.
„Köszönöm Neked, drága
Úr Jézus, a gyógyulásomat.
Hiszem, hogy a szívem jól van.
Hiszem, hogy megszűnt a bénaságom.
Köszönöm Neked a testem gyógyulását.”
Nem néztem az időt — és
tudom, hogy néhány perc is
tűnhet hosszú időnek —,
de azt gondolom, tíz percig dicsőíthettem
Őt így. Azt a tíz percet
a neki való hálaadással
töltöttem, mivel a szívem
jól működött és
a testem meggyógyult. A sátán
természetesen azonnal kihívott
engem. Igen, ő minden talpalatnyi földért,
amit elveszel tőle, meg fog harcolni.
Azonnal azt mondta: „Szép kis
alak vagy. Azt állítod, hogy
keresztény vagy, és most elkezdtél
hazudni.”
Bármikor máskor letagadta volna,
hogy létezik a pokol és a tűznek
tava, de ez alkalommal azt mondta nekem:
„Nem tudod, hogy a Biblia azt mondja:
minden hazug a kénkővel égő
tüzes tóba kerül?”
— De igen, tudom ezt, ördög
— feleltem. — De nem hazudtam!
Tudtam, hogy ez az ördög volt,
mert bármilyen kétség
vagy elbátortalanodás az ellenségtől
van.
Azt felelte: „De igen, hazudtál!
Azt mondtad, hogy meggyógyultál,
pedig ez nem igaz. Tapintsd ki a szívedet!”
Szokásom volt kitapintani a pulzusomat,
hogy ellenőrizzem, és öntudatlanul
odanyúltam, hogy ezt tegyem. Utána
azonnal a kezemre ütöttem, és
azt mondtam: „Ne tedd ezt!”
— Nos, ördög úr, nem
azt mondtam, hogy úgy érzem,
meggyógyultam. Ha ezt mondtam volna,
hazudtam volna. Nem azt mondtam, hogy gyógyultnak
látszom. Ha ezt mondanám, hazudnék.
Nem szóltam arról, hogy nézek
ki, vagy hogy érzem magam. Azt mondtam,
hiszem, hogy meggyógyultam. Hiszem,
hogy így van, és megkaptam
a választ az imámra. Ha azt
mondod, hogy nem hiszem ezt, akkor te hazudsz.
Amúgy mindenképp hazug vagy
— Jézus mondta, hogy az vagy.
Jézus Krisztus, Isten Fia, amikor
a földön járt, azt mondta
a
Márk 11,24-ben:
„Amit csak kértek imádságotokban,
higgyétek, hogy mindazt már
megnyertétek, és meglészen
néktek.” Jézus mondta ezt — és
amit Ő mondott, az igaz! Hiszem ezt.
Ha hiszem ezt, akkor meglesz nekem. Hiszek
neki máris. Ha érvelni és
akadékoskodni akarsz ezzel kapcsolatban,
menj, vitatkozz Jézussal. Nem én
mondtam ezt, hanem Ő.
Ez megállította az ördögöt.
Visszatértem saját dolgomhoz,
hogy dicsérjem Istent, és megköszönjem
neki a választ. Gondolom, további
tíz percig dicsérhettem Őt,
amikor belülről, a szívemből,
a szellememből e szavak hallatszottak:
„Hiszed, hogy meggyógyultál.
Gyógyult embereknek — egészségeseknek
— azonban semmi keresnivalójuk
az ágyban. Fel kell kelniük.”
— Így igaz — feleltem.
— Igen, Uram, így igaz. Fel
fogok kelni. Dicsőség Istennek,
fel fogok kelni!
Látod, hittem, de a hit birtoklás.
Ha hiszel, egy lépést teszel
fölfelé — és minden
lépést meg kell tenned.
Semmivel se néztem ki jobban, és
egyáltalán nem éreztem
jobban magam. Testileg nem éreztem
semmit, csípőtől lefelé.
Még mindig részben béna
voltam. Testem felső részét,
úgy kétharmadát, tudtam
használni.
Nagy párnákkal voltam feltámasztva,
így tudtam olvasni a Bibliát.
Ülő helyzetbe nyomtam fel magamat,
és felhúztam a térdeimet
a mellemhez. Aztán egyetlen erő-feszítéssel
megmozdultam, és lelöktem a lábaimat
az ágyról. Megragadtam a mennyezetes
ágy lábfelőli oszlopát,
és eltoltam magam az ágytól.
A lábaim, mint a tuskók, úgy
estek a padlóra. Tudtam, hogy ott
vannak, nem azért, mert éreztem,
hanem mert láttam, hogy ott vannak.
A térdeim lógtak. Ott csüggtem
átölelve az ágy oszlopát,
térdeim majdnem érintették
a padlót. A szoba forogni kezdett
velem.
Az ördög megküzdött velem
minden centiméternyi útért.
Olyan gyorsan kergették egymást
a gondolatok a fejemben, mint a géppuskából
kilőtt golyók: „Nem tudsz
járni, és tudod, hogy nem tudsz.
Nem gyógyultál meg, és
te is tudod, hogy úgy van. Hazudozol.
Itt fogsz a padlóra zuhanni, és
itt kell majd feküdnöd.”
A világon az egyik legjobb mód
az ördöggel való el-bánásra,
ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk.
Tudomást sem vettem tehát róla.
Úgy tettem, mintha semmit sem mondott
volna.
Azon az ágytámlán lógva
megtettem a tőlem telhető legtöbbet,
egyik kezemet kissé felemelve, azt
mondtam: — Köszönöm
Istenem, hogy meggyógyultam. Ki akarom
jelenteni a Mindenható Isten, az Úr
Jézus Krisztus és a mennyei
angyalok jelenlétében, az ördög
és a gonosz szellemek jelenlétében,
hogy Isten Igéje igaz, és én
hiszem, hogy meggyógyultam! Hiszem
ezt!
Az az öreg szoba forgott velem, mert
tizenhat hónapig csak feküdtem.
Becsuktam a szememet. Pár percen belül
elmondhattam, hogy a dolgok abbahagyták
a forgást. Kinyitottam a szememet.
Minden újra a helyére került.
Újra mondtam: — Hála
Istennek, az Ige szerint gyógyult
vagyok.
Hittem ezt. Aztán éreztem,
amint egy meleg folyam zúdul föntről
a fejemre. Olyan volt, ahogy lefolyt rajtam,
mintha egy csupor meleg mézet öntöttek
volna a fejemre. Végigfolyt az egész
testemen.
Amikor elérte a csípőmet,
kezdett az érzés visszatérni
az alsó részeimbe. Néhány
másodpercig gyötrő fájdalmat
éreztem. Úgy éreztem,
mintha tízmillió tű szurkálná
a lábamat. Felkiáltottam volna,
ha nem lett volna olyan jó érzés.
Mivel addig egyáltalán nem
volt semmilyen érzés benne,
még a fájdalom is jónak
tűnt. Aztán szabályosan
jól éreztem magam. A bénulás
megszűnt.
Azt mondtam: — Most járni fogok
— és így is tettem.
Azóta is járok.
Így tanultam meg a hitnek ezt az alapelvét,
amit tanítok nektek. Ez működik
Isten összes ajándékának
elvételében.
Forrás: Kennet E. Hagin - Mi a hit?
Kommentáld!